A kérdés tehát a régi: hogyan építhető szerves egységbe a népzene és a rockzene? A referenciaként említett nevek nagy várakozást keltenek az olvasóban: itt virtuóz, őserejű muzsikát fog hallani, távoli formájú, de a mélyben egylényegű zenék erősen személyes szintézisét. Ez az ígéret most is csak részben teljesül. A hangszeres virtuozitás valóban az egyik erőssége a zenekarnak, a hangszerszólókban és a zenekari összjátékban is. A szerves egységet is sikerült megteremteni, az összképnek azonban van egy eddig nem említett, központi eleme: az egész anyag hangszerelése, lüktetése a Boban Markovic-féle balkáni cigány big band mulatóst idézi (nem véletlen, hogy a lemez két brit producere, a világzeneguru Ben Mandelson és Rob Keyloch hangmérnök jegyzi a Boban Markovic Orkestar 2005-ös The Promise albumát is). Sajnos ez nem mindig illik szervesen a feldolgozott anyaghoz, a Jaj, a világ! ugyanis teljes egészében átdolgozásokból áll, s a kárpát-medencei magyar és cigány dallamok néha teljesen filmzenei környezetben szólalnak meg. 
 
A hangzást leginkább meghatározó hangszerek a tangóharmonika (Bobár Zoltán – ő játszik brácsán és billentyűs hangszereken is), dob (a korábban a Pál Utcai Fiúkkal, Korom Attilával és Peter Ogival zenélő Pfeiler Ferenc) és basszus (a dszesszista Winter Csaba). Ehhez illeszkedik Both Miklós kárpát-medencei roma világot idéző énekstílusa és Balogh Kálmán világhírű cimbalomjátéka. A hivatkozott erdélyi hagyományt megszólaltató hegedű (Hegedűs Máté) ritkán kap vezető szerepet, Krámli Kinga tradicionális énekstílusa viszont a déli végeken is otthon van. A szólóhangszerek közül az elektromos gitár viszi a prímet, általában hegedűtémákat játszik, hihetetlen pontossággal a szédítően gyors tempókban. Nagyon rendben van, illetve lehetne egy stílushűbb hangszerelésű zenekar élén. A zeneanyag hatásossága is másfajta, mint az őserő, amit a bemutatkozó szöveg alapján vártunk volna, harsány, dúsan érzelmes, erősen ritmikus világ ez, bár talán kicsit túl sok van benne a sok jóból.