Az 1977-es születésű Kanye West egyszerű, szimpatikus rapperként mutatkozott be, úgy, hogy addigra már komoly hírnévre tett szert producerként (Jay-Z: The Dynasty, The Blueprint, The Blueprint2, The Black Album, Talib Kweli: Quality, Alicia Keys: The Diary of Alicia Keys stb.). Aztán egyre többször bújt elő belőle a piperkőc, hisztis, felvágós énje, mára jelentősen lerombolva ezzel a kezdeti „jófej szomszédsrác” imidzsét. Úgy tűnik, hogy még ekkora sztárként is jókora frusztráció tombol benne, mintha maga sem hinne igazán saját kétségtelen tehetségében. Pedig a producerként és szövegíróként mindig is jelentős West az utóbbi időben sokat fejlődött rapperként is, amire bizonyíték 2006-os koncert-DVD-je (Late Orchestration) és a számos lelkendező beszámoló legutóbbi turnéjáról.  
 
Harmadik albuma – mely címével folytatja a megkezdett főiskolai tematikát – elsősorban reflexió az eddig megtett útra, másodsorban büszke kinyilatkoztatás a végső beérésről, lényegében pedig egy szimplán profi, de már semmiképpen sem kiemelkedő raplemez. Dicséretére válik, hogy fogyasztható kereten belül maradt a játékideje, mentes a skitektől és a közreműködések sem tolakodóak rajta (leszámítva a Coldplay-frontember Chris Martin énekét, ami meglehetősen idétlenül hangzik a zongorás-bohókás Homecomingban). Bár ezúttal kevesebb az igazán eltalált, jól összerakott szerzemény, a lemez leggyengébb láncszeme mégsem ez, hanem Kanye előadása. Mintha elvesztené a nemrégiben nagyon jól elkapott fonalat, flow-ja helyenként határozottan kiesik a ritmusból. Zeneileg újdonságot jelentenek az itt-ott felcsendülő electrós hangzások, ám a Harder Better Faster Stronger című Daft Punk-slágerre épített kislemezdalban, a Strongerben nem igazán sikerült a zsánerkeresztezés megoldása. A hol lassan ringatózó, hol szaggatottan lüktető, soulos hangmintákkal megszórt zongorás számok között azért ezúttal is akad slágeres (Champion), figyelemre méltó (Flashing Lights) és józan szövegű darab (a DJ Premier szkreccselésével színezett Everything I Am). A Mos Deffel közösen készített szellemes Drunk And Hot Girls pedig egyenesen olyan, mintha egy Streets-lemezről maradt volna le! Lehet, hogy Amerikában is itt lenne az angol hiphop dicsőítésének ideje?