A new rave szlogent a basszista-énekes Jamie Reynolds és első kiadójuk főnöke viccként terjesztették el, de ha az újra előkerült sárga Smiley-fejek és a fluoreszkáló rudacskák között átlátunk, a Klaxons dalainak nincs sok köze nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján dívó rave partik acid house-ból kinőtt elektronikus zenéjéhez, illetve a párhuzamosan tomboló Manchester (Madchester) környéki baggy és indie dance-rock zenekarokkal (Happy Mondays, The Stone Roses, The Charlatans stb.) is csak igen távoli a rokonság. Egy-egy kóbor szirénahang vagy „DJ!” kiáltás, a Kicks Like A Mule nevű formáció The Bouncer című korabeli rave slágerének vicces rockfeldolgozása vagy a Happy Mondays egyetlen zeneileg is értékelhető lemezét, az 1990-es Pills 'N' Thrills And Bellyaches albumot jegyző Perfecto-producerduónak, Paul Oakenfoldnak és Steve Osborne-nak egy kilencvenes évekbeli projektjétől, a Grace-től átmentett Not Over Yet nem tudja elterelni a figyelmet arról, hogy egy táncosabb beütésű modern art-rock produkciót hallunk. Amikor Jamie-ék elmesélték, mekkora hatással volt rájuk kamaszként a Daft Punk, a francia Les Inrockuptibles szaklap rögtön olyan alternatívaként ünnepelte őket a Franz Ferdinand és a Bloc Party ellenében, mint amit a párizsi house duó képviselt egy évtizede az Oasis és Blur uralta fronton, de ez is hülyeség, hiszen a Klaxons lényegében azonos platformon áll említett kortársaival (a Totem On The Timeline verzéje például egy az egyben Franz Ferdinand).  
 
A filozófiai, történelmi és képzőművészeti, tanulmányok felől érkezett, borítóikat is maguknak tervező, húszas éveik közepén járó tagok kórusban elkiabált vagy fejhangon énekelt szövegei szürrealizmusból, mágikus realizmusból és sci-fi/fantasy ikonográfiából, Burroughs-, Ballard-, Aleister Crowley- és Alfred Jarry-művekből merítenek, a modern csomagolás alatt a fő zenei alappillérük pedig David Bowie, a Roxy Music és persze a köztük kapcsolódási pontot jelentő Brian Eno (az erősen enós hangzású Isle Of Her odüsszeiájában például a „we'll find the peacock's tail / we'll steal the mother of pearl” sor nyilván Eno pávatollas glam-kosztümjeire és a Mother Of Pearl című Roxy-számra kacsint), ezáltal a TV On The Radio experimentalista artisztikumával is legalább annyira rokonságban vannak, mint az aktuális brit indie színtérrel vagy amerikai dance-punk/punk-funk zenekarokkal (The Rapture, Radio 4, Liars, LCD Soundsystem, !!!), de a Klaxons szinte mindnyájuknál színesebb (már-már kaleidoszkopikusan) és slágeresebb (már-már Blur-szerűen). A videóik bénák és amint márciusi bécsi koncertjük is bizonyította, élőben sem a legnagyobb profik, de ez a 36 perces stúdióalbum – melyre a Not Over Yet átdolgozása mellé fennállásuk első évének szinte teljes daltermését feltették – elsőrangú munka, a 2007-es év egyik legbriliánsabb produkciója.