A heavy metal műfajának legegyenesebb ági felmenői tíz év és nyolc sorlemez után, 1979-ben rúgták fel legendás felállásukat. Tony Iommi gitáros, Geezer Butler basszista és Bill Ward dobos az elbocsájtott Ozzy Osbourne helyére az éppen a Ritchie Blackmore-féle Rainbow-ból távozó Ronnie James Diót találták meg. A megújult Black Sabbath 1980-ban kiadott Heaven And Hell című albumán szerencsésen találkozott a Sabbath jellegzetesen sötét és súlyos hangzásvilága, a Jó és a Rossz, az isteni és a sátáni elem szembeállításával játszó tematikája Dio energiájával, „gyorsvonatot is megállító hangjával” és lovagi romantikus fantasy szövegvilágával. Az 1981-es Mob Rules ehhez képest sok újat nem hozott, csak ugyanabból még többet (bár ekkor már nem Ward, hanem a helyére 1980 augusztusában érkező Vinny Appice dobolt). A korszak betetőzését egy ritka erős dupla koncertlemez, a Live Evil jelentette, de annak 1982. decemberi megjelenésekor Dio és a Black Sabbath útjai már elváltak egymástól. Csaknem tíz évvel és sok-sok tagcserével később, 1992-ben állt össze Iommi, Butler, Dio és Appice egy újabb albumra és turnéra. A Dehumanizer egyenletes színvonalú, sziklakemény lemez volt – kár, hogy a folytatásig másfél évtizedet kellett várni.  
 
A most The Dio Years címmel megjelent válogatás a kötelező nyitószám, az elsöprően lendületes Neon Nights után kronologikus sorrendben végigszemezgeti a három stúdióalbumot: a dalok között hallhatjuk a Heaven And Hellt, a Cliff Richard Devil Womanjéből játékosan idéző Lady Evilt, a szellemes Voodoo-t. A 12 szerzemény ugyan mind első osztály a rockban, de igazán örök darab azért kevés akad köztük, épp ezért fájdalmas hiány, hogy nincs itt a ’81-es album legerősebb száma, a Sign Of The Southern Cross (a Dehumanizer album esetében is lehet vitatni a szelekciót, például a Wayne világa című film betétdalaként is futott Time Machine emelhette volna a gyűjtemény fényét). A Live Evil koncertlemez hangulatából egy dal, a Children Of The Sea ad ízelítőt, a válogatás 13. számaként
 
És akkor lássuk a lényeget: mit tudnak az öregfiúk 2007-ben? A lemez végére helyezett három új dal pontosan a Dehumanizer hangzásvilágát folytatja: megbízható színvonalon hozza a Dio-féle Sabbath-muzsikát. Dio hangja, Iommi futamai, Butler dögönyözése és Appice súlyos sujtásai pont ott vannak, ahol szeretnénk őket, de meglepetés egy szál se. A hatperces The Devil Cried lassan zúzos, a kicsit rövidebb Shadow Of The Wind még lassabb, még zúzósabb (benne egy lírai középrésszel), a lemezt záró Ear In The Wall pedig a nyitó Neon Nightshoz hasonlóan pörgős és energikus darab – annak szárnyalása nélkül. 
 
Egyébként igazuk van: egy 15, azaz inkább 25 év után összeálló formációnak bőven elég három új számot írnia, a koncerten úgyis mindenki a régi anyagot akarja majd hallani – így lesz ez 2007. július 4-én Budapesten is.