Most, hogy a végletekbe forduló öngyűlölet, düh és kétségbeesés már nem részei Reznor életének (ezek az érzések egészen az And All That Could Have Been koncertlemezig és különösen az annak mellékleteként terjesztett akusztikus Still EP-ig bezárólag táptalaját adták minden kis megmozdulásának), a mester a közeledő világvége elérkezésének témakörét boncolgatja. A 2022-re datált világpusztulás aláfestő zenéjének tekinthető Year Zero albumot pedig a NIN-hez méltó, a popiparban eddig nemigen látott valóságjáték-kampánnyal vezeti be (Alternate Reality Game), amely a turnéhelyszínek mosdóiban hátrahagyott, új dalokat tartalmazó flash drive-októl, sötét jövőképet kirajzoló weboldal-rendszerekig, spektográf segítségével előbukkanó képekig és turnépólókba rejtett kódokig sok mindent magába foglal, és egyfajta interaktív CD-bookletként szolgál a minderre világméretű hisztériával reagáló rajongótábor számára. A tudatos dalkiszivárogtatás után (ami miatt még az amerikai lemezgyártók szövetsége is megorrolt) Reznor végül – csaknem két héttel a hivatalos megjelenés előtt – teljes egészében elérhetővé tette az albumot saját weboldalán (majd a NIN MySpace-oldalán is), de ez nem meglepő valakitől, aki szerint „a CD csak egy ocsmány darab műanyag, ami szart sem ér”.  
 
A zajos, katonai menetelésszerű, instrumentális Hyperpower! albumnyitánya után következő The Beginning Of The End és a spoken word művész Saul Williams közreműködésével készült Survivalism című első kislemezdal még megőriz valamennyi az előző album The Hand That Feeds-féle tudatos „rádióbarát” vonalából is, de a Year Zero konceptlemez számainak többsége visszatér az 1994-es The Downward Spiral hangmintázós irányába, Reznor hangját gyakran lélektelen robotkórusszerű vokálok váltják fel, és a dalok sokszor kaotikus, absztrakt hangkollázsokban végződnek (Vessel, The Great Destroyer). A butácska ritmusképletű Capital G (egy újabb Bush-ellenes kinyilatkoztatás) olyan, mint egy vicc, hasonlóképpen a technós God Givenhez, amelyet viszont az időnként beiktatott megtévesztő csendek központoznak. Az elsőként kiszivárogtatott dal, a My Violent Heart viszont a lemez egyik csúcspontja: a halk beszéddel bevezetett csendes nyitás után robban be a kaotikus hangmintakavalkádból álló refrén, a végén pedig egy képzeletbeli robotkórus ismételgeti suttogva a fenyegető „we crawl” mantrát. 
 
Az 1999-es The Fragile-hoz hasonlóan, most a Year Zero albumon is visszatérnek az instrumentális számok, hiszen a Hyperpower! mellett még további kettő is helyet kapott: a sejtelmes, fenyegető The Greater Good, illetve a reality játék egyik lényeges elemeként szolgáló weboldal nevét is adó Another Version Of The Truth, mely csendes átvezetőként funkcionál a lemez egyik kulcsdala, az In This Twilight előtt. A megszabadulást közvetítő keserédes In This Twilight nyilván a koncept részeként született, mégis valójában mintha pontot tenne Reznor életének egy régóta húzódó, keserves időszakára – a fekete gondolatok királya itt olyasmit mond ki, amit soha senki emberfia nem várt volna tőle: „all the black is really white / if you believe it”. 
 
A Year Zero erős produkció, a probléma csak az, hogy mintha nem a „valóságjáték” biztosítana hátteret az új albumnak, hanem inkább a dalok lennének az elementárisra sikerült bevezetőkampány háttérillusztrációi: kicsit talán túl sok, egymásra túlságosan hasonlító alkotóelemből és dalszerkezetből áll össze a lemez. Ami persze összhatását tekintve még most is okozhat – különösen az égből lenyúló kéz trailerével párosítva – álmatlan éjszakákat a hallgatóknak.