Az 1977-es születésű John Mayer finom, döntően akusztikus popzenével indult. Az 1999-es független kiadású Inside Wants Out EP-vel nagykiadós szerződést kiharcoló dalszerző-gitáros-énekesnek már rögtön az első két stúdióalbuma (Room For Squares – 2001, Heavier Things – 2003) többmilliós példányszámban kelt el és egy sor Grammy-díjat hozott. Az elsősorban a női közönség körében népszerű trubadúr azonban idővel komoly művészként is képes volt tiszteletet kivívni magának. A kölyökképű fehér srác 2004-2005 folyamán olyan soulos hiphop előadókkal kollaborált, mint Common és Kanye West, továbbá olyan dzsessz és blues legendákkal, mint Herbie Hancock, B.B. King és Eric Clapton, ahogy saját karrierjében is soulos beütésű blues felé fordult: végképp elektromos gitárra váltva a fekete dobos-producer, Steve Jordan és Pino Palladino basszista társaságában kezdett zenélni, s a John Mayer Trio név alatt kijött Try! című 2005-ös koncertlemez után velük – és néhány közreműködő vendéggel, néhol például egy billentyűssel vagy egy fúvósszekcióval kiegészülve – vette fel 2006-ban a Continuum albumot is (melyet nem is kívánt hagyományos szólókiadványként jegyezni, így a borítón csupán a Music by John Mayer felirat szerepel a cím mellett).  
 
A személyes témák mellett a világ jelenlegi állapotán és az élet nagy kérdésein is tűnődő anyag ismerős hangulatokban fürdik: a nyitó kislemezsláger, a Waiting For The World To Change a People Get Ready című Curtis Mayfield-klasszikust (és háborúellenes protest songként a Marvin Gaye-féle What’s Going Ont), a Belief kilencvenes évek elejének Stingjét, a Stop This Train a Harvest Moon korabeli Neil Youngot juttathatja eszünkbe, a gitárok fölött ott lebeg a nagy példaképként emlegetett néhai Steve Ray Vaughan szelleme, míg a Bold As Love konkrétan egy Jimi Hendrix-feldolgozás (és annak elsőrangú), a záró I’m Gonna Find Another You pedig már most úgy hangzik, mintha sztenderd lenne. Mayer produkcióját akár a Ben Harper-féle világ puhább, fehérebb mainstream verziójaként is definiálhatjuk, amit csak megerősít, hogy Harper gitáros közreműködőként is feltűnik az egyik dalban (ahogy a szoft-rockos vonalról a Maroon 5 egyik tagja, James Valentine is). Mindez a címhez illő egységgé áll össze, ahol az ízléses és profi kivitelezés érzékeny, ihletett és intelligens dalokat szolgál. Az utóbbi idők legkellemesebb hallgatnivalója.