Domborzati példa: ha a Rapture kezdeti korszaka (az 1999-es Mirror minialbum és a 2001-es Out Of The Races And Onto The Tracks című EP) egy lapos tájra emlékeztetett, melyet egy-két dombocska színesített, akkor miután kezelésbe vette őket a DFA, ez a látkép egy hegycsúcsokkal és dombokkal (valamint a csúcsok között egy-két völggyel) sűrűn tagolt tájjá változott. Folytatva a hasonlatot: a frissen megjelent második stúdióalbum egy olyan magas fennsíkra emlékeztet, mely mögül azért kikandikál az előző alkotás legmagasabb sziklabérce. Ha valakinek fordításra lenne szüksége: a Rapture ma már nem tud a hatalmas forradalmár szerepében tetszelegni, nem tud annyira újszerűen hatni, mint három-négy éve, de cserébe a Pieces Of The People We Love iszonyatosan hatásos, sokkal egységesebb és szórakoztatóbb az előző lemeznél.  
 
Kiegyenlítődtek tehát a belső egyensúlyok, ügyesen elrejtették a súlyosan Cure-os manírokat, megmaradt viszont a diszkós lüktetésű, basszus pumpálta, kolompverő, poszt-punkos gitárokkal és no wave-es szaxofonhangzással telített megszólalás. Az új producerek (Paul Epworth és Ewan Pearson, akiknek nevéhez többek között Bloc Party-, Maximo Park-, Rakes-, Goldfrapp-lemezek fűződnek) ügyeltek az energikus, örömteli ritmusokra és a slágerességre (Don Gon Do It, Get Myself Into It, Devil). A címadó dal Danger Mouse kezét dicséri (a refrénben pedig a Gnarls Barkley másik fele, Cee-Lo énekli a na-nana-na háttérvokált), a neves sztárproducer által felügyelt másik szerzemény, a Calling Me azonban kevésbé kiemelkedő. Egy megmosolyogtató „több mint idézet” azért most is becsúszott, a Beatles-féle Tomorrow Never Knows – Chemical Brothers-számokba is gyakran beépülő – ütemképlete egy-az-egyben vándorolt át az egyik szerzeménybe (The Sounds), ahogy az azt követő mantrás, pszichedelikus zárószám, a Live In Sunshine is erős Lennon/McCartney-preferenciákkal rendelkezik, de hát épp erről van szó: ahogy az albumcím is utal rá, az egész azoknak a zenéknek a részleteiből áll össze, amiket mi is nagyon szeretünk.