A napjaink legtehetségesebb dalszerzői közt számon tartott White többször hangoztatta, hogy neki Benson a legnagyobb kedvence a mai dalszerzők közül (sőt a White Stripesszal fel is dogozta barátja Good To Me című szerzeményét), az ohiói Greenhornes tagjait, Jack Lawrence basszistát és Patrick Keeler dobost pedig nemcsak a White Stripes előzenekari funkciójában alkalmazta, de velük együtt vette fel a country nagyasszonyának, Loretta Lynn-nek a 2004-es albumát, a remek Van Lear Rose-t is. Így aztán, mikor 2004 nyarán közös szerzeményeken kezdett dolgozni Bensonnal, kézenfekvő volt, hogy ismét őket hívja kisegíteni. Így lényegében egy indie rock szupergrupp született, bár White inkább az „új zenekar régi haverokból” definíciót pártolja. A bohém Raconteurs nevet kapó alkalmi formáció tízszámos, 34 perces bemutatkozó anyaga a kifinomult Brendan Benson-szólómunkáknál karcosabb és dögösebb, a minimalista White Stripes-lemezeknél hagyományosabb és telítettebb rockzenét, a nyers Greenhornes-albumoknál pedig nagyságrendekkel jobb dalokat tartalmaz. Benson szelíd és White egzaltált-torzított énekhangja és szerzői stílusa izgalmasan keveredik, ahogy a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felének blues-, folk- és hard rockjából táplálkozó zene (Brendan Benson vicces meghatározásban: „a Deep Purple és Cat Stevens keveréke”) is eleven, szerves egészet alkot, de amint júniusi bécsi koncertjük is bizonyította, ez a produkció élőben az igazi. A nagysikerű turné ráadásul, úgy tűnik, igazi zenekarrá is kovácsolja a Raconteurst: az alkalminak indult társulás máris második albuma dalain dolgozik.