A Wolfmother ráadásul retrósabb, mint kortársaik bármelyike: konkrétan egy olyan fantáziavilágban mozog, ahol 1975 táján megállt az idő. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, T.Rex, továbbá kis adagokban Jethro Tull és a Killer korabeli Alice Cooper – lényegében ezekkel a sarokpontokkal tökéletesen meghatározható a zenei világ, amihez az egyszarvúakról és varázslókról szóló szövegek, illetve a megidézett korszak neves fantasy festőjétől, Frank Frazettától kölcsönzött borítóképek adják a stílszerű körítést. A gitáros-énekes Andrew Stockdale, a basszista-billentyűs Chris Ross és a dobos Miles Heskett triója Los Angelesbe átruccanva, legendás próbatermekben és stúdiókban dobta össze a bemutatkozó Wolfmother-album anyagát Dave Sardy producerrel, aki korábban az Oasis, a Dandy Warhols és a már említett Jet múltidézéseiben is segített. A mai hallgató persze néhány torzításban a Kyuss/Queens Of The Stone Age-vonal, néhány énekmanírban pedig a White Stripes hatását is felfedezheti, de mivel ők is a Black Sabbath-, illetve a Led Zeppelin/T.Rex-örökségből indultak ki, nem lóg ki a lóláb. A Wolfmother 2005 őszén megjelent – és 2006 tavaszától már az egész világon kapható – albuma impozáns munka, bár a vége felé már kissé fárasztóvá válk (a Witchcraft című dalban a fuvolaszóló már túlzás, a Love Trainben már a Darkness-féle paródia árnya is kísért), és azt sem árt feleleveníteni, hogy 2002-ben ugyanebben a retro hard rock kategóriában – ráadásul ugyanebben a földrajzi térségben – már készült egy jobb lemez: az új-zélandi Datsuns együttes címnélküli debütálása (igaz, annak az 1975-ös időkorlátjába már az AC/DC is belefért).