A maga által tervezett ruhákban pózoló énekesnőnek a debütálás sikereivel párhuzamosan valóságos fóbiája alakult ki az újságírókkal szemben, a zenekar „lelki pihenőre” vonult, sőt ihlethiányról is érkeztek híresztelések velük kapcsolatban. Aztán csak elkészült a folytatás, és bizony ezek a dolgok mind kihallatszanak belőle. Nem csak tételesen – Karen tönkrement kapcsolatokról, a turnézás kimerítő mivoltáról, vagy a csendes hisztéria térnyeréséről szóló szövegeiből –, de sajnos az album egészét tekintve is. Először is a szexi jelzőt nagyjából kihúzhatjuk a Show Your Bones kapcsán: a korong meglepetésre gyengébben szól, mint az előző alkotás, és bármennyire is palástolják, összességében gyengébbek rajta a dalok. Pontosabban a bemutatkozáson kisebb volt a szakadék a remek és az átlagos darabok között, azaz ezúttal is vegyes képet nyújt a YYY, de most rosszabb arányban.

Egyrészt eltolódott a zene a hagyományosabb triófelállású rockzene felé, másrészt a 2004-es Maps kislemezdal nyomvonala is hangsúlyos szerepet kapott, harmadrészt dominánsabb lett az akusztikus gitárok használata. A néha befejezetlen hatást keltő dalok ugyan fülbemászóak, de nincs bennük elsöprő erő, technikásak, mégis inkább ötlettelenek. Szerencsére néhány szerzemény megmenti valamennyire a helyzetet, azokban megcsillan valami a különben ott bujkáló tehetségből. A PJ Harvey-manír és egy Beck-gitármotívum koppintása ellenére is figyelemreméltó a Phenomena dúsan effektezett, hagyományostól eltérő dalszerkezete, a Honeybear pedig nem csak a húzása és a lemez egészén hangsúlyos billentyűshangok miatt a legslágeresebb, de itt előjön valami a játékosságból is. Az album befejezését uraló elektro-akusztikus hangszerelés a két zárószámban csúcsosodik ki, ezek is kiemelkedők: a ritmusában váltógazdálkodást folytató Warrior a legerősebb dal, ráadásul Karen ebben nyújtja énekteljesítménye legjobbját, a Turn Into pedig érzelmes, remek dallamaival lesz megkapó (a nagy-britanniai kiadáson szerepel utánuk bónuszként egy 12. szám is, a Déja Vu).

Kár, hogy a lemezt jellemző szépségre, lágyságra törekvés és effektbarikád iránti hajlam, Karen énekének bizonytalanságai, szűrései, torzításai és a suta jellegtelenség lerontja az összképet. A Killsszel való analógiát figyelembe véve eddig 2:1 oda: O-ékkal szemben VV-ék még erősödtek is a Keep On Your Mean Side és a No Wow album között.


7/10