Kattints a fotókra!

A 2003-ban alakult Bravery mintha egy rockújságíró fejéből pattant volna ki teljes fegyverzetben: az elit Vassar College-ban diplomázott Sam Endicott és társai a brit nyolcvanas évekre (The Cure, The Smiths, New Order, Duran Duran stb.) alapozva csináltak olyasfajta zenét, mint a 2004-es év egyik legnagyobb kereskedelmi áttörését elérő Killers (Hot Fuss) vagy legnagyobb kritikai sikerét arató Interpol (Antics), de mind a rock`n`rollos, mind a szintis oldalon rátettek egy lapáttal, miközben még a New York-i art-punkot és new wave-et (a Velvet Undergroundtól a diszkós Blondie-ig) felelevenítő Strokesszal, illetve a tánc- és gitárzenét keverő punk-funk előadókkal (The Rapture, The Faint, Radio 4, LCD Soundsystem stb.) is felmutattak némi rokonságot. A 2004-es Unconditional után a 2005 tavaszán megjelent The Bravery albumról még két további sikerdal is hódított kislemezen, az An Honest Mistake és a Fearless – sőt ez utóbbi még a legnagyobb orosz sikerfilm, az Éjszakai őrség nemzetközi verziójába is bekerült betétdalként, hangsúlyos pozícióban (a végefőcím alatt, illetve az előzetesekben és reklámokban hallható). De az sem jelentett rossz pozíciót, hogy a Playing The Angel albumhoz tartozó teltházas Depeche Mode-világturné hatvanvalahány állomásán – 2005 végén egy tucatnyi amerikai fellépésen, majd a 2006 januárjától áprilisig tartó első európai turnészakasz teljes hosszában – a Bravery lett az előzenekar.

A március 21-i magyar állomáson, a Budapest Sportarénában a részegnek tűnve támolygó, mikrofont fel-feldobáló (és azt nem mindig elkapó), mikrofonállványt borogató, gitárt földhöz vágó Sam Endicott és lelkes társai 27 perc alatt lenyomták bemutatkozó albumuk anyagának mintegy háromnegyedét, összesen nyolc dalt (Swollen Summer, No Brakes, Out Of Line, Public Service Announcement, Tyrant, An Honest Mistake, Unconditional, Fearless), és a Hives gitártámadásait idéző kezdés után az egyre hangsúlyosabb szintetizátorhangokkal, majd a végére hagyott három elektro-rock slágerrel ha nem is hódították meg, de legalább nem bosszantották fel a magyar DM-rajongótábort. De ennél sokkal pozitív emlékekkel is távoztak tőlünk. „Budapest talán a legklasszabb város, ahová eddig valaha is eljutottunk. Az én szememben pont ilyen a tökéletes nagyváros: kifinomult és modern, de gyönyörű, régi várépületekkel az egész közepén” – jegyezte be Sam az együttes honlapján olvasható turnénaplóba, ahol a Budavári Labirintusban tett látogatás után arról is megemlékezett, hogy a Bravery tagjai milyen elsöprő győzelmet arattak Depeche Mode csapata fölött a két zenekar közt hetek óta tartó csocsóbajnokság budapesti fordulóján.

A koncert előtt a magyar sajtókontingens az előzenekar számára kijelölt öltöző különböző pontjaira húzódva a beszélgetett a Bravery egyes tagjaival. A zenekar vezetője, dalszerzője, szövegírója, producere és énekese, az 1978-as születésű Sam Endicott az est.hu-nak jutott.

- A turnénaplótok egyik bejegyzésében azt írod, hogy francia őseid vannak: a nagyszüleid Franciaországból menekültek át Amerikába a második világháború elején...

- Igen, de hogy pontos legyek a család francia ága mellett angol, ír, skót és német felmenőim is vannak.

- ...és az is beszédes tény, hogy Európában népszerűbbek vagytok, mint saját hazátokban.

- Ez inkább az első időkben volt igazán jellemző. Mostanában már körülbelül egyformán népszerűek vagyunk az Atlanti-óceán mindkét oldalán. De kétségtelen, hogy Nagy-Britanniában alapoztuk meg a hírnevünket. Mikor elindultunk, Londonban rezidenskedtünk egy ideig: minden csütörtök este felléptünk ott egy hónapon át. Ott szereztünk magunknak először nevet.

- Most viszont itt van ez az 52 állomásos európai turné a Depeche Mode-dal. Nem túl fárasztó?

- Igaz, hogy hosszú, de egy csomó olyan helyen játszhatunk, ahol még nem voltunk – és közben igazából nem is megerőltető számunkra. Amikor saját turnén vagyunk, akkor minden kurva este játszunk zsinórban, ezzel szemben a Depeche Mode turnéján két koncertnap után általában jön egy szünnap. Szóval semmi erőlködés. Süti az egész. Van időnk városnézésre, egy csomó klassz helyet láthatunk.

- A U2 európai turnéján is előzenekaroskodtatok, például a hazai koncertjükön, Dublinban is. Melyik nagyobb buli, melyik közönség miben különbözik?- A U2-val óriási szabadtéri koncerteken játszhattunk, ezen a hosszú Depeche Mode-turnén viszont, ami fedett csarnokokban zajlik, több helyre eljutunk, ahol még nem jártunk, és ez klassz. Nem tudom miért, de Európában a rajongók nagyon korán érkeznek, így a helyek tele vannak már az előzenekari fellépésünk alatt is. A Depeche Mode előtti koncertezéstől egyébként egy kicsit tartottunk, mert mindenféle horrorsztorikat hallottunk arról, hogy a múltban előfordultak atrocitások, a közönség üvegeket dobált, meg ilyesmi. A híres eset, hogy valaki vagy valakik beleszartak egy zacskóba és azzal dobták meg az előzenekart... Szóval ezektől a sztoriktól eléggé be voltunk szarva, de szerencsére eddig nem dobáltak ránk szart.

- A U2 vagy a Depeche Mode volt rátok nagyobb hatással?

- Amikor felnőttem, a U2 volt az egyik kedvencem, szóval az mindenképp nagy hatással volt ránk, főleg a nagyon korai U2. Ami a Depeche Mode-ot illeti, őket mostanában szerettem meg igazán. Persze mindig volt néhány daluk, ami tetszett tizenéves koromban, mint Master And Servant, a People Are People vagy az Enjoy The Silence.

- A U2-tól fel is dolgoztatok egy dalt, az An Cat Dubh című korai darabot. Ha egy Depeche Mode-számot is fel kellene dolgoznotok, melyik lenne az?

- Mivel tőlük is a legkorábbi dolgaikat szeretem legjobban, valószínűleg a Dreaming Of Me. Vagy a New Life.

- Szóval inkább a Vince Clarke-periódus a szíved csücske?

- Aha, nagyon be tudok dőlni az igazán popos dolgoknak.

- A U2 és a Depeche Mode mögött már több mint negyedszázados karrier áll. Lesz valaha a Braveryből is ilyen hosszú életű intézmény?

- Remélem. Egységesen erős karriert fenntartani hosszú ideig – egy zenekar számára ez a legjobb dolog a világon. És a legnehezebb dolog is egyben. Folyton változni kell, hozzáigazodni a korhoz, ahogy például a Depeche Mode is képes volt erre. Ez a legnagyobb álmunk nekünk is.

Kattints a fotókra!

- A Bravery rögtön perfekt zenekarként tűnt fel, amiben szinte minden benne van, ami éppen cool, divatos - mindenből a legjobb részek. Mennyire organikusan alakult ki a hangzásotok és mennyire megtervezett mindez, mennyire az aktuális színtér terméke? Lehetséges-e egyáltalán a színtértől függetlennek lenni?

- Nem hinném, hogy lehetséges lenne teljességgel függetleníteni magadat attól, ami történik körülötted. Hacsak nem valami lakatlan szigeten élsz. Ki tudja, lehet, hogy a Fidzsi-szigeteken, vagy valahol, ahol nem hallgatnak rádiót, ott működik a világ kibaszott legjobb zenekara, csak nem hallottunk róla. Vagy az antarktiszi térségben. Az nem lenne semmi, ha ott lenne a következő színtér... (nevet) Ha nem is szándékosan használod fel a különféle hatásokat, a fejedben, a pszichédben ott vannak. Én úgy nőttem fel, hogy mindent meghallgattam, ami a rádióban ment, a new wave korszak dolgait, de a Guns N` Rosest is, a Jane`s Addictiont és a Nirvanát, meg a klasszikus rockzenekarokat is, mint a Beatles meg a Rolling Stones. Mikor gyerek vagy, ez mind csak jó zene, stílustól függetlenül... Ez mind belém ragadt. Emellett, mivel D.C. (Washington – a szerk.) környéken nőttem fel, nagy hatással volt rám a punk-rock színtér, a Fugazi, a Jawbox, a Dischord Recordshoz tartozó zenekarok, meg például a Girls Against Boys. Amikor a Braveryt alapítottam, nem a kedvenceimet próbáltam imitálni, inkább az járt a fejemben, milyen zenét szeretnék mostanában hallani, amit nem hallok – és valami olyat próbáltam csinálni a többiekkel. Számunkra, akik klubokba jártunk bulizni, meghatározó volt például az az underground tánczene, ami akkoriban jött. Imádom a DFA (kiadó, illetve produceri team – a szerk.) dolgait, az olyan zenekarokat, mint a Rapture, a !!!, az Out Hud, vagy a Le Tigre.

- Az electroclash is inspirált?

- Annak nem voltam igazán rajongója, de cool ötletnek gondoltam. Elektronikus zene garázs-rockos attitűddel: srácok a pincében számítógépeken gyártják a cuccukat, amatőr, mégis cool módon. Gondoltuk is, hogy milyen klassz lenne egy élő rock`n`roll zenekar, de egy olyan, amelyik cool szintetikus hangokkal operál! „A picsába, végül is van egy iMac gépem, meg néhány billentyűs hangszerem, hát akkor rajta, csináljuk ezt a dolgot!” Hát így kezdtük, ez volt az alap, amire felépítettük a zenekart.

- Már rögtön az első Bravery-albumra nagyon erős anyagot írtál. Milyen inspirációk ihlettek, mint dalszerzőt, milyen zenei múlt állt mögötted?

- Mindig is érdekelt a zenélés, egy rakás különböző zenekarban voltam, bármit csináltak épp a gimnáziumi meg főiskolai haverjaim – John (a billentyűs John Conway - a szerk.) és én ezekből az időkből ismerjük egymást. Játszottam még kurva countryzenét is! Metál, dzsessz, ska – leszarom, jöhet bármi, játszottam én mindent! Amikor végre elérkezett az idő, olyan saját zenekart akartam alakítani, ahol én írom a dalokat és én éneklem is őket, merthogy a korábbi együttesekben, ahol játszottam, sosem én voltam az énekes. Így született a Bravery. Ami a dalok mögött álló inspirációt ihleti, azokról a dolgokról írtam, amik a fejemben forogtak, az élettel kapcsolatos megfigyeléseimről... (nevet) Elég homályosan hangzik ez így?

- A borítófüzetben az áll, hogy az albumot „különféle hálószobákban” vettétek fel. Ahogy például a Scissor Sisters is, amely az említett electroclash színtérről nőtt ki, és lényegében barkácskörülmények között produkált egy tökéletes, világhódító poplemezt. A ti esetetekben a felvételekből mennyi zajlott ténylegesen hálószobákban és mennyi igazi stúdióban?

- Amikor kezdtük, tényleg csak mi csináltunk mindent a hálószobában. Az egyik haverunknak, Nic Hard hangmérnöknek volt egy haverja, akinek volt Brooklynban egy stúdiója, a Bushwick – ami lényegében egy lakás stúdióvá alakítva –, és a dobokat már ott vettük fel, és aztán Nic ott is keverte az egész anyagot.

- A következő albumot mikorra tervezitek?

- Ha végeztünk a Depeche Mode-turné ránk eső részével - merthogy ők még folytatják tovább, miután mi leléptünk -, az év hátralévő részére visszavonulunk: ideje abbahagyni a faszakodást és nekifeküdni a következő lemeznek. Dolgozunk néhány hónapot új dalokon, aztán megnézzük, mi jön ki belőle.

- Turnézás közben is tudtok írni dalokat?

- Igen, már ezen a turnén is elkezdtük dolgozni, van egy ministúdiónk a buszunk hátuljában. Még nagyon kezdeti stádiumban van minden, kísérleti fázisában, de van néhány dal, ami már majdnem teljesen kész. Nehéz előre mondani bármit is a második albumról, de annyi biztos, hogy sokkal organikusabb lesz. Olyan sok dolgot csináltunk már komputereken keresztül, hogy most inkább az érdekel minket, milyen hangja van egy zongorának vagy egy akusztikus gitárnak. De feltétlenül lesznek szintetizátoros és dance elemek most is. Aztán amiatt is organikusabb lesz, hogy jobb zenekar lettünk időközben, jobban játszunk együtt, és mindenki jobban is énekel, így sokkal több vokál lesz az új anyagon. Míg az első albumon minden dalban táncritmus ment végig, a másodikon szélesebb lesz a választék ezen a téren is: lassú dalok, gyors dalok, táncdalok. Még több dinamika.

- Továbbra is te írod a dalokat, vagy ezúttal a dalszerzés már inkább közös zenekari munka lesz?

- Még most is én. De idővel valószínűleg egyre több lesz a kollaboráció a dalszerzésben is.

- Az egyik dalotok bekerült az Éjszakai őrség című orosz filmbe. Ez hogyan történt és mennyire tetszett neked maga a film?

- Felhívtak minket, hogy tetszik nekik a szám, és szeretnék használni, szóval nekünk előbb volt lehetőségünk látni a Éjszakai őrséget, mint a nyugati nagyközönségnek. Tetszik a film, egyben van. Nem amerikai produkció, de ugyanannyira tele van akcióval és effektekkel, mint egy nagy hollywoodi film, semmivel sem alacsonyabb szintű. Sőt amiatt, hogy külföldi, szokatlan aurája van: idegenebb és sötétebb. Szeretem az ilyen filmeket.

- Melyek a kedvenc lemezeid e pillanatban?

- A Belle And Sebastian most adott ki egy új albumot The Life Pursuit címmel, az elképesztő jó. Tavalyról a legnagyobb kedvenceim a Queens Of The Stone Age Lullabies To Paralyze-ja meg a Bloc Party-lemez voltak, de van egy Ambulance Ltd. nevű zenekar, és annak az albuma is nagyon szuper. A Hivest is szeretem. De imádom az olyan dalszerző-énekes cuccokat is, mint az Iron & Wine. Nagy kedvencem még a Postal Service is, bár az ő albumuk már jó néhány éves. A friss dolgok közül nagyon várom az új Yeah Yeah Yeahs-lemezt is: hallottam már róla egy csomó számot, és nagyon bejön. Az egy remek zenekar.

- Ők még a New York-i színtérről ismerősök?

- Igen, találkoztunk már velük személyesen is, de ami New Yorkot illeti... amióta elindult a zenekar, folyton úton vagyunk, szóval nem sokat vagyunk New Yorkban. Sajnos.

- Melyik volt a legdurvább rock`n`roll pillanat a Bravery eddigi történetében?

- Sok nagy rock`n`roll pillanat volt. A Glastonbury fesztiválon például Mike (a basszista Mike Hendert, becenevén Dirt, azaz Mocsok - a szerk.) meztelenre vetkőzött a színpadon, beesett a dobok közé, sört spiccelt a biztonsági emberekre, és jól ki is hajították... Hát az elég rock`n`roll volt. (nevet) Aztán egy koncert előtt, felismertem egy arra sétáló lányt, akire egy vagy két évvel korábban teljesen rá voltam izgulva, de akkor nagyon hidegen lekoptatott. Szóval amikor így újra láttam, odamentem hozzá: „Helló, mi újság?” Elkerekedett a szeme a meglepetéstől: „Ó, Istenem!” Mire én: „Mit csinálsz itt épp?” Erre ő: „Azért jöttem, hogy megnézzem a Bravery-koncertet!” Mire én: „Tényleg? Tudod, én vagyok az énekes a Braveryben.” Ezt persze tudta. Viszont kiderült, hogy egyáltalán nem emlékezett rám másfél-két évvel azelőttről! Most meg óriási rajongó! Mondta is nagy lelkesen, hogy „lóghatnánk együtt!” Mire én: „Tudod, mit? Inkább hagyjuk a picsába!” Na, ez elég rock`n`roll volt.




koncertfotók: Csorba Gábor



Sam-fotók + interjú: