Rouse zenéjében több hatás keveredik izgalmasan: dalaiban hallhatjuk a nyolcvanas évek pasztelles brit gitárzenéjének (Lloyd Cole, The Smiths, Aztec Camera stb.) visszhangjait, és hatott rá az amerikai folk-rock, Bob Dylan, a Byrds, a Buffalo Springfield és Neil Young, illetve a Simon & Garfunkel-féle urbánus líra, a Motown-soul, a Big Star-féle déli power pop, a maiak közül meg a hasonszőrű, Matthew Sweet-féle aktuáltradicionalista dalszerző-énekesek, vagy olyan alt-country artisták, mint a Kurt Wagner és Lambchop nevű zenekara (akikkel egyébként Rouse korábban egy közös EP-t készített). Rouse egy év szünet után kiadásra kerül új sorlemeze nagyjából-egészében hű marad a nyerő formulához, s az 1972 és Nashville albumokról ismerős, sikeres stíluskevercset hozza, azzal a kiegészítéssel, hogy még lazább, még intimebb, még finomabb, még pasztellesebb, még lelazultabb, mint elődei. Hősünk nem hazudik, amikor myspace-es oldalán az Influences kérdésre a „weather, travel, mood, food, movies, people” választ adja, mivel a spanyol címmel ellátott új album számai egyfelől Rouse jó szokásához híven impresszionisztikus, emlékeket, élményeket, hangulatokat feldolgozó miniatúrák, másfelől pedig tényleg hathatott rá lakhelyváltoztatása, hiszen a dalok telis-tele vannak akusztikus hangszerekkel, csörgő-zörgő ütőhangszerekkel, és jó pár szerzemény spanyolos, latinos, bossa novás lüktetést kapott.

Rouse továbbra is olyat tud, amit jól csak kevesen: izgalmasan és cselesen árnyalt, a vidám és szomorú hangulatokat érzékszerveinket kellően összezavarva vegyítő, diszkrét, puha és simogató popdalokat írni. A Subtítulo is csupa ilyen apró gyöngyszemből összeállított gyöngysor. Az új spanyolországi lakóhelyéhez írt Simon & Garfunkel-es hangulatú óda, a Quiet Town például úgy szomorkás, hogy közben visítani támad kedvünk a gyönyörűségtől, a melankolikus Summertime hallgatása közben lelki szemeink előtt meg-megjelenik a bárban bambán koktélt szürcsölő expat főhős, az It Looks Like Love érzéki soul-folk-gitárpop crossover, az instrumentális La Costa Blanca alt-country szösszenet, a Jersey Clowns egyszerre merengő és humoros „akusztikus gitáros képeslap” üzenet haza. És így tovább: kapunk még egy vidám-szomorú, Motown(cos), instant popslágert (Givin` It Up), egy bossa novás, soulos dalt (His Majesty Rides), egy ugyancsak latin hangulatok bűvöletében született, lassan hömpölygő vonósokkal körített balladát (Wonderful), egy steel gitáros, folkos duettet Paz Suay spanyol énekesnővel (The Man Who...) és végül egy archetipikus albumzáró szösszenetet (El Orto Lado). Nehéz választani, hogy melyik legyen a szívünknek legkedvesebb. Egy dolog mindenesetre biztos: Josh Rouse továbbra is ott áll titkos favoritjaink listájának élmezőnyében.


9/10