A Radiohead 1993 őszén a James együttes előzenekaraként koncertezett. A feltupírozott sárga hajat viselő Thom Yorke idegesítő pozőr volt, egy csúnya kis David Bowie-paródia, aki „This is our fucking MTV song!” kiáltással konferálta fel a Creepet, és fröcsögve mutatta, hogy hű de utálja a zenekar egyetlen slágerét. Fél évvel később, ezen a londoni koncerten a Creep minden felesleges csinnadratta és hiszti nélkül már a műsor egynegyedénél elhangzik – Yorke-éknak addigra már egy rakás sokkal jobb daluk van, és ezt tudják is. Az „egyslágeres zenekar” besorolás ellen fellázadó huszonéves fiúk megtáltosodtak, és másodjára már olyan lemezanyagot írtak, aminek szinte minden száma klasszikus lett, és csaknem egy évvel annak a bizonyos második albumnak a megjelenése előtt 17 számos koncertprogramjuk már csaknem felét ezek az új dalok teszik ki, élen a Fake Plastic Trees és Street Spirit (Fade Out) című balladisztikus gyönyörűségekkel, illetve a My Iron Lung, The Bends és Just című gitárkínzó rockhimnuszokkal. Elhangzik továbbá a szintén friss Maquiladora is (ami később a High & Dry/Planet Telex maxin köt ki bónuszdalként), és szerencsére a Pablo Honey című 1993-as bemutatkozó albumról is a viszonylag jobb számok kerülnek elő (a velük egy időben készült Pop Is Dead kislemezdal kétperces suta punk attakja – amit Thom a ráadásban a sajtó képviselőinek ajánl – azonban igencsak lerontja az amúgy példás koncertet).

Az est.hu kedvenc kopasz interjúalanyának, Phil Selwaynak ekkor még van haja, a gitárosok közül a legtöbbet a fehér bőinget viselő Ed O`Brien mozog, a legkevesebbet a fekete zakóba bújt indián törzsfőnökként a hátul árnyékban álló Colin Greenwood basszista, míg elborult öcsikéje, Jonny egy köldökig érő kis pólóban ér el előkelő helyezést a kilencvenes évek leginvenciózusabb szólógitárosa versenyben. Ami pedig Thom Yorke-ot illeti, már messze van a fél évvel korábbi hisztis békától, sokat vigyorog, közvetlen a közönséggel, jó passzban van – bizonyára megnyugodott már a tudattól, hogy ezekkel az új dalokkal a zenekara megváltotta belépőjét a U2 és a Nirvana kategóriájába.
QQQQ


EXTRÁK

Szégyen, de az 1995-ben videokazettán megjelent – mindenféle felirat, főcím és stáblista nélküli – koncertfilm mellé a 2005-ös DVD-s újrakiadáson semmi plusz anyagot nem tettek, de még a hangot sem turbózták fel 5.1-esre.

1995 Hossz: 67 perc Kiadó: EMI Hang: angol sztereo