Tikovoi már az ezredforduló óta ott zsezsegett a Placebo holdudvarában, segédkezett a 2000-es Black Market Music programozásánál, cserébe pedig két dalhoz is megkapta Molko hangját Trash Palace nevű elektro-rock projektjének Positions című remek 2002-es sztárparádés lemezére. A következő években is többször dolgoztak együtt, így már nagyon érett, hogy a francia szakember végre egy Placebo-album produceri posztján is bizonyíthasson. Az előzetes hírek arról szóltak, hogy a zenekar visszakanyarodik korai hangzásához, de akik a Pixies/Sonic Youth-féle éles rockvonalhoz való visszatérést vártak, azok most csalódni fognak – Molkóék csupán a dalstruktúrák és a hangszerpark egyszerűsítését tűzték ki célul, illetve visszavettek a modern elektronikából és effektparkból. Ennél azonban jóval feltűnőbb, hogy összemosták három fő daltípusukat: a katartikus lassúk, a groove-os mantrák és a sodró, éles rockdalok közül az első kettőt lényegében egyesítették, a harmadikból pedig alig hagytak, és amit hagytak, azt is hozzásimították a fősodorhoz. Az első brit kislemeznek választott Because I Want You például egy kevéssé sikerült példa erre (nyomába sem ér az olyan penge slágereknek, mint a Special K vagy a Slave To The Wage), a Nagy-Britannián kívüli területeken beharangozónak szánt – magán az albumon azonban záródalként szereplő – Song To Say Goodbye szerencsére sokkal izgalmasabb darab a maga meg-meglóduló dinamikájával (ezeken kívül a Drag című önostorozó szám sorolható még a tempósabb szerzemények közé).

A Kills énekesnőjének, VV-nek a vokáljával („elfelejtetted bevenni a gyógyszereid, kicsim?”) még parásabbá tett címadó nyitódal, a Meds fokozásos struktúrája a legutóbbi dEUS-albumról sem lógna ki, az Infra Red szerelmi bosszúval fenyeget („valaki hívja a mentőket, mert itt mindjárt baleset történik!”), a szöveg alapján a Post Blue akár Suede-dal is lehetne, az ipari hangzású Space Monkey Pixies-utalásokkal játszik, a macskajajos In The Cold Light Of Morning pedig lényegében a Pure Morning sötétebb testvérdarabja, s hozzá hasonlóan a Follow The Cops Back Home meg az egymást követő Blind és Pierrot The Clown (főleg a szado-mazo tematikájú utóbbi) is a legjobb Placebo-lassúk közé sorolódik, míg a Broken Promise-t az egyik nagy példaképnek, az R.E.M.-es Michael Stipe-nak a közreműködése emeli ki.

Bár a szövegileg a szokásos sötét tájakon mozgó Meds zeneileg nem mutatja fel a Placebo képességeinek teljes spektrumát, a trió eddigi legegységesebb hangzású lemezének számít, s mivel a dalok többsége elsőrangú darab, így a végeredmény ismét csak azt bizonyítja, hogy Brian Molkóék egyszerűen nem képesek rossz albumot csinálni. A bemutatkozásuk óta eltelt egy évtized alatt – miközben magányos előőrsként készítették elő a terepet olyan mai sikerzenekaroknak, mint az Interpol, a Killers vagy a Bloc Party – semmit sem vesztettek ihletettségükből és tehetségükből, s már rég a rocktörténet legnagyobbjai között a helyük.

(A Meds albumból korlátozott példányszámban kétlemezes verzió is kapható, melynek DVD korongján rengeteg ínyencség szerepel: egy nyolcperces dokumentumfilm a Trainspotting Spudjaként ismert Ewen Bremner filmszínész rendezésében, az album dalszövegei és instrumentális alapjai karaoké üzemmódhoz, a Soulmates Never Die DVD előzetese, a Wembley Arenában rögzített Twenty Years és a Cure-ral közösen előadott If Only Tonight We Could Sleep koncertfelvétele, színfalak mögötti felvételek a Live 8 megakoncert párizsi helyszínéről, továbbá az audioszekcióban a 2003-as turnén felbukkant Long Division című ritkaságdal stúdióverziója, illetve néhány új szerzemény - az In The Cold Light Of Morning, az I Do és a Pierrot The Clown - demója.)


9/10