A Moldy Peaches lo-fi esztétikáját megöröklő címnélküli (bizonyos kiadásaiban a Garfield címet viselő) első szólólemeze után Adam Green már igazi stúdiókörülmények között önthette formába szerzeményeit. Az akusztikus gitár, basszus, dob alapfelállást a Friends Of Mine-on vonósnégyes, a Gemstones albumon pedig – a leegyszerűsített turnéhangzást tükrözve – villanyorgona egészítette ki, így mindkét 15 számos anyag roppant egységes volt hangzásában, s míg az elsőt klasszikus cizelláltság, a másikat eleven csapongás jellemezte zeneileg (szövegileg pedig mindkettőt bolond szürrealizmus). A Jacket Full Of Danger most összekeveri ezt a két hangzást, jelen vannak vonósok is és billentyűk is, sőt – ahogy már az Emily maxi bónuszdalain is tetten érhető volt – az elektromos gitár is visszatért Adam Green univerzumába. A szövegeket persze továbbra is a bakugrásos szürrealista humor uralja („Bob Dylan was a vegetable`s wife” stb.), fő helyen a szexszel és a drogokkal (a „Mennyi drog kell ahhoz, hogy...?” kérdésekkel operáló I Pay The Toll című nyitószámtól a Drugs című dalig).

A végeredmény az ifjú New York-i dalszerző-énekes eddigi legtöményebb anyaga, főleg hogy a vonósok ezúttal nemcsak finoman andalgók vagy kackiásak, hanem gyakran súlyosan pszichedelikusak is tudnak lenni, s mindemellett feltűnő az énekhang öblösödése is: a 24 éves dalnok baritonja mintha egy esztendő alatt legalább ötöt-tizet öregedett volna! A legjobb analógiát ez esetben az album legerősebb hatását jelentő Jim Morrison szolgáltatja: mintha Adam egyetlen turné folyamán eljutott volna a Moonlight Drive-tól az L.A. Womanig (bár a vonósokat tekintve akár a Touch Me-t is mondhatnánk). Minderre tökéletes példa a könnyed felvezetés után középtájt elhelyezett három egymást követő szám: a Hey Dude, a beharangozó kislemezdalnak választott Nat King Cole, illetve a C-Bird, melynek halandzsázó sámánkórusa aztán a vége felé a legsúlyosabb blues-rockban, a – 2 perc 58 másodpercével az album leghosszabb dalának számító – szexfűtötte White Womenben is visszatér (ami után már csak a Hairy Women című másfélperces akusztikus függelék van hátra zárásként). A nyilvánvaló zenei utalások – The Doors, Leonard Cohen, Bob Dyan, Lou Reed stb. – mellett ezúttal Adam egy konkrét feldolgozást is elővezet: a Cast A Shadow című 1989-es szerzeményt a lo-fi indie pop egyik nagy elődjétől, Calvin Johnstontól és az ő Beat Happening nevű együttesétől.


9/10