Az 1979-es születésű Pete Doherty nem tehetségtelen ember, ezt már a haverjával, a szintén dalszerző-gitáros-énekes Carl Barattal közösen alakított Libertines élén is kezdettől bebizonyította (a legelső kislemezük, a What A Waster a XXI. század egyik legjobb brit rockdala), s bár ott minden számot közös szerzeményként tüntettek fel, az énekmennyiség megoszlásából arra lehetett következtetni, hogy szerzőként a két frontember közül Dohertyben van több kakaó (igen, itt aki akar, szabadon fogalmazhat egy mondatvégi poént a kokó szóval). Amikor már biztos volt, hogy Barat nélküle viszi tovább a Libertinest (pontosabban nem viszi tovább, mert a második album Pete nélkül lezavart turnéja után inkább új zenekart alakított a dobossal és a pótgitárossal – továbbá egy volt Cooper Temple Clause-taggal – Dirty Pretty Things néven), Doherty előtt ott volt a lehetőség, hogy a BabyShambles élén az ígéretes 2004-es Killamangiro kislemez után 2005-ben csináljon egy jó albumot is, főleg hogy a két Libertines-sikerlemez producere, a Clash-gitáros Mick Jones is mellé állt.

Drogtól szétesett vagy a szétesettségből tápászkodni próbáló művészek csináltak már nagyon jó, felkavaró, szívbemarkoló, katartikus lemezeket a poptörténelemben. Gondoljunk például Lou Reed 1973-as Berlinjére, vagy Evan Dando 1996-os Lemonheads-albumára, a Car Button Cloth-ra. Nos, a Down In Albion nem lép ezek sorába. Pete utcagyerek figurájában, az ehhez illő vagány szövegvilágban, részeg kölyökhangban és dallamokban egyaránt ott a lehetőség, de az egész produkció széteső, fókuszálatlan – ennek leglátványosabb jele, hogy a 40 perc körüli Libertines-albumok háromperces átlaghosszúságú frappáns számaival szemben az itt 64 percre szétfolyó 16 dalömleny nemcsak túl sok, de az átlag számhossz is négy percre nőtt. Hát igen, ezeknél a daloknál nem volt ott a (relatíve) tiszta fejű Carl Barat, hogy gatyába rázza a hányaveti haver ösztönös ötleteit, márpedig ezt sem a BabyShambles maradék „három senkije”, sem – és ez az igazi csalódás – a neves producer nem akarta vagy tudta megtenni, és ezen már sem Kate Moss vokálja, sem a jamaikai stílusban raggázó börtöntárs, General Santana nem segít, sőt inkább csak ront. Az anyagnak persze van némi anarchikus bája, de inkább egy elszalasztott lehetőség érzetét kelti.

Így a Barat nélkül maradt Doherty legjobb 2005-ös produkciója – ahogy 2004-ben a For Lovers című Wolfman-kislemez – ezúttal is egy közreműködés volt egy haver dalában: a saját albumával egy időben megjelent Their Way című Littl`ans-maxin épp azzal az Andrew Avelinggel énekel együtt, akinek a zenészeit ellopta a BabyShambles megalakításához.


7/10