A Jönköpingben alakult Cardigans 1994-ben jelentkezett Emmerdale című hamvas, bájos bemutatkozó albumával, ám a nemzetközi piacra már az Emmerdale dalainak (slágeresebb) felét átmentő és további perfekt popdalokkal megtámogató 1995-ös Life-fal lépett ki, majd az 1996-os First Band On The Moon egyik számával, a Baz Luhrmann-féle Romeo+Júlia film betétdalként slágerré izmosodó Lovefoollal végleg befutott. A szó minden értelmében cool, a zenekar korai retrós gitárpopjától már jócskán különböző, hűvös gépi hangzásokkal megtömött 1998-as Gran Turismo album után azonban megtört a svéd fiatalok lendülete. Az Amerikába kiházasodó Nina Persson énekesnő – a Cardigans kapcsán evidens Blondie-párhuzam egyik elemeként is értelmezhető – emblematikusan szőke haját barnára festtette, és A Camp név mögé bújva készített alt-country beütésű, alulihletett lemezt (A Camp), de a zenekar több tagja is saját projekteken ügyködött: Magnus Sveningsson basszusgitáros Righteous Boy néven adott ki albumot (I Sing Because Of You), míg a gitáros Peter Svensson Titiyónak írt sikeres poplemezt (Come Along). A Cardigans visszatérő albuma csak 2003-ban jelent meg, és nem adott okot bizakodásra: annak ellenére, hogy fő dalszerző továbbra is a korábbi sikergyáros, Peter Svensson maradt, a Long Gone Before Daylight kevés Cardigans-erényt csillogtató, inkább az A Camp-anyagra hasonlító, sok lassú, elnyújtott, country-folkos ízű dallal megtöltött, kellemes, de fókusztalan lemez lett.

A Cardigans az elmúlt fél évtizednyi bénázásaival szépen lassan vesztett annak idején igen magas poptőzsdei ázsiójából, és a térkép szélére csúszott, így azt is mondhatjuk, hogy a most megjelent Super Extra Gravity – az angolszász zenei újságírás egyik közkedvelt fordulatát idézve – bizony egy „make or break” nagylemez: olyan album, ahol a zenekar vagy újra bizonyít és megcsillant valamit már ismert erényeiből, vagy talán leírja magát. A megoldás természetesen nem egyértelmű, ugyanis a hűséges (és a Franz Ferdinand debütáló album ával időközben nagyot dobó) Tore Johansson producerrel készített Super Extra Gravity se nem „make”, se nem „break”. Nem repít vissza a Cardigans legjobb lemezeinek magasságába, mert nem olyan bájos és lefegyverző, mint a Life, nem olyan ígéretes és slágeres, mint First Band On The Moon, és nem annyira szexi, dögös és modern, mint a Gran Tursimo. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy a Cardigans legalább kimászott – vagy legalábbis elkezdett kimászni – az ihlettelenség nevű mély gödörből, s hogy a Super Extra Gravity jóval feszesebb, kevésbé punnyadt, mint a Long Gone Before Daylight volt. Örömteli, hogy az együttes virgoncabb és cool oldalát újra felidéző lemezen ismét hallhatunk vérbő gitárzenét és olyan, végre megint emlékezetes gitárpop számokat, mint a lemez slágere, a már-már Morrissey-hez mérhetően briliáns – és hosszú – címmel ellátott I Need Some Fine Wine And You, You Need To Be Nicer, a garázsrockba oltott álmodozós Godspell, a szívhez szóló Don`t Blame Your Daughter (Diamonds), vagy a bájos, csilingelős Good Morning Joan. Örömünk azonban nem lehet teljes: a jó pillanatok mellett túl sok a jól megcsinált, élvezetes, de valójában ártalmatlan rész. Mondjuk azt, hogy a Super Extra Gravity a remény lemeze, és kerekítsük felfelé az osztályzatot.


8/10