Ahogy a Greetings From Michigan: The Great Lake State-en hiába kerestünk techno jegyeket, úgy a mostani, vicces Sufjan Stevens invites you to: Come On Feel The Illinoise alcímű korongon sem találunk house tételeket, de ezt leszámítva semmiben sem okoz csalódást a megalomániás természettel született Stevens. A hangszeres tudását autodidakta módon szerző 1975-ös évjáratú srác már tizenévesen agyament konceptanyagokkal töltött meg 90 perces kazettákat: volt egy kompozíciója a tizenkét apostolról, egy másik alkotása pedig a kilenc bolygót járta körbe. Hivatalosan kiadott lemezei, a kínai horoszkóp jegyeit „megzenésítő” instrumentális Enjoy Your Rabbit és a köztes – a család, hit és kereszténység témakörét kiveséző – Seven Swans is csak megerősítik, hogy nem tud nem konceptkeretben gondolkodni. Persze az 50 állam projekttel rátalált élete ötletére, melyet minden jel szerint igyekszik is megvalósítani. A hírek szerint a kisebb államok valószínűleg csak egy EP-t kapnak, nem marad ki Hawaii és Alaszka sem, viszont így is meg jó pár évtized, mire teljes lesz a sorozat (ha meg már nagyon szorít az idő, a Seven Swanst utólag kinevezheti Dél-Karolinának, a legvallásosabb tagállamnak). A tervek szerint minél több időt eltölt majd egy-egy helyszínen, de mindenképpen komoly felkészülés előzi majd meg a lemezeket. Az Illinois esetében például négy hónapig magányosan olvasgatott Chicagóról, a helyi szerzőktől, és persze ottani barátok történeteit, tanácsait is beépítette. Ezúttal már nem teljesen egyedül dolgozott Stevens – szerepel egy vonós- és egy fúvószenekar, egy énekkórus (Illinoisemaker Choir néven), egy dobos, egy trombitás közreműködő és néhány vendégénekes is –, de a 22 számos album nagy részét még így is maga a multiinstrumentalista-énekes játszotta fel.

Az Illinois a konceptlemezek modern királynője: nemcsak, hogy része egy zseniális ötlet-egésznek, de önmagában is mintapéldája a mesteri felépítettségnek – miközben nem túlszervezett, hagy helyet a játékos sponteanitásnak is. Monumentális alkotás (a vonós-fúvós-kórusos körítés majdnem végig jelen van), vezérdallama – mint egy filmzenelemezen vagy egy operában – folyton visszatér, ám minden alkalommal kicsit módosul. Hosszabb-rövidebb közjátékok adják az album élő lüktetését, ami nagyjából a következő elv alapján építkezik: egy hat-hét perces nagy volumenű tételt egy vagy két csendesebb, de mindenképp határozottan eltérő hangulatú darab követ, majd egy instrumentális közjáték a választófal a következő blokk előtt (így az egyes fejezetek is önálló altörténetként funkcionálnak). Sufjan a zongorás intróban belövi a helyszínt és az UFO-leshely történetével megelőlegezi a fantasztikus kalandokat, majd egy instrumentális tételben felvonulnak a hangszerek és végighömpölyög a főmotívum. Az első „hétpercesben” két eltérő tempójú avantgárd popdal áramlik egymásba, miközben Chicago történelemkönyvét hallgatjuk. Egy Simon & Garfunkel-harmóniákat is megidéző zongorás-gitáros lassú után egy Neil Young-ízű, bendzsós country-parádé zárja az első egységet.

Superman, hol vagy?

A következőkben egy Polyphonic Spree-szerű csilingelő kóruspop a központi darab Chicago címmel, azután egy riffelős rock és minimálpop között ingázó szám, majd egy Philip Glass-hangulatot könnyűzenei környezetbe átültető repetitív tétel helyezkedik el a fő helyen. A hol vonós, hol fúvós átkötések között szerepel egyszerű tapsos kapocs és – kétszer – varázslatos téli hangulatú, mesebeli ambient-tájkép is. Persze a vége a legjobb: egy nagyon lassú, személyes zongorás ballada után, egy vidám, kedves „hétperces” összegez, melyet még követ egy trombitás- és még egy repetitív zenei lezárás. A számtalan utalással átszőtt szövegháló nemcsak földrajzi és történelmi értelemben utaztat végig a remény és optimizmus államán, de Sufjan belebújik kultikus helyiek bőrébe (például Supermanébe - bár az ő képét pertől tartva kénytelen volt levenni az album utánnyomásainak borítójáról), eltérő származású, sorsú közösségek sajátosságival azonosul és azonosíttat, furcsa, különleges kalandokat sorol, megjárja a nagy emberi érzelmeket, így a végére mindennél beljebb kerülünk, messze a személyes szférába, ahol Illinois szerepét bármi más, így akár Tolna megye is betölthetné.

Nagyon szép lemez ez. Szép mint egy Magritte-festmény, vagy mint a sziklás tengerpart. Nehéz elképzelni, hogy Sufjan Stevens bármelyik másik állammal képes lesz még egyszer ilyen csodát véghezvinni, mint amilyet a koszos Illinois állammal tett. De azért erősen reménykedünk.


10/10