A Nada Surf tagjai igazi lúzerek: mire elkészültek a bemutatkozó albumukkal, elvesztették lemezszerződésüket, és a teljes anyagot kénytelenek voltak újravenni egy másik cégnél (az első Weezer-lemez producereként nagyot dobó egykori Cars-vezérrel, Ric Ocasekkel újrarögzített lemezanyagot végül 1996-ban tudták kiadni High/Low címmel), s mire a húszas éveik végére nagy nehezen lett egy slágerük, az a bizonyos dal megátkozta őket és hosszú időre bezárta őket egy skatulyába. Sem a kritikusok, sem a kiadójuk nem vette őket komolyan, utóbbi ráadásul – a Popularhoz hasonló slágergyanús dal hiánya miatt – a második nagylemezt, az 1998-as The Proximity Effectet az Egyesült Államokban ki sem adta. A folytatás, a 2002-es Let Go főleg baráti kölcsönökből készült el, de legalább kihasználta a szabadság kínálta minden előnyt. Persze elsőre az az album is csak a rajongók szívét dobogtatta meg, de azt annyira, hogy például egy német rajongó, bizonyos Tom Weber Fruchtfliegen címmel (a lemezen szereplő egyik szám, a Fruit Flies nyomán) könyvet írt, melyben a Let Go minden egyes dalához egy rövid történet párosult.

Szépen lassan mindenki hozzászokott a gondolathoz, hogy Matthew Caws gitáros-énekes kiváló dalokat és legfőbbképpen kiváló harmóniákat ír, őszinte, önéletrajzi ihletésű szövegei pedig egyáltalán nem nevetségesek. Valószínűleg nem sok zenekar van a világon, amely ne válna szánalmassá hasonló szöveggel, mint az Always Love refrénje („always love / hate will get you every time”). És persze ott a lemez címe is, az album legjobb dalából, a kissé az ausztrál Chruch-öt idéző hangzású Do It Againből vett sor nyomán: The Weight Is A Gift. „A teher ajándék.” Akkor már lehetne elcsépeltebb is, akár az is, hogy „Minden rosszban van valami jó”. Ha már a kiadó és a kritikusok nem fanyalognak, akkor legyen egy kis magánéleti zűr. Matthew Caws ugyanis csalódott, elhagyták, szomorú, kétségbeesett, és erre nincs jobb ötlete, mint amit a Blankest Yearben énekel: „Fuck it! I`m gonna have a party!” Vagy megemlíthetnénk a csodaszép Your Legs Grow-t, ami arról szól, hogy az élet minden szakítás után megy tovább. Szóval ez egy ilyen lemez – és mégis működik!

Az igaz, hogy a Let Go ismeretében semmi olyat nem találunk az albumon, amitől leesne az állunk, sőt az olyan zseniális dalok, mint három éve az Inside Of Love vagy a Blonde On Blonde, most egyenesen hiányoznak. De ettől az aktuális The Weight Is A Gift nem lesz kevésbé értékes anyag, sőt ez a lemez elődjénél jóval egységesebb és kidolgozottabb (ebben a producernek, a Death Cab For Cutie-tag Chris Wallának is komoly szerepe lehetett), s végül is nincs abban semmi rossz, ha azt mondjuk rá, hogy csak egyszerűen jó.


8/10