Kattints a fotókra!

Az 1960-as glasgow-i születésű, pályáját villanyszerelőként és vasúti alkalmazottként kezdő Alan McGee - némi zenészi, fanzine-szerkesztői és koncertszervezői tapasztalat birtokában - 1983 táján indította Creation nevű független lemezcégét, mely eleinte a Jesus And Mary Chain és az abban doboló Bobby Gillespie saját zenekara, a Primal Scream kiadványaival hívta fel magára a figyelmet, majd a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a House Of Love, a My Bloody Valentine, a Fluke, a Teenage Fanclub, a Ride, a Sugar és a Boo Radleys lemezeivel ért el szép kritikai sikert, amit aztán az Oasis felfedezésével hatalmas kereskedelmi sikersztorivá is tudott növeszteni: az 1994-es Definitely Maybe a leggyorsabban fogyó bemutatkozó album lett Nagy-Britannia történetében, az egész világot meghódító 1995-os (What`s The Story) Morning Glory? pedig a kilencvenes évek legnagyobb példányszámban eladott brit lemeze! Bár a kiadóhoz a későbbiekben is kerültek izgalmas előadók, mint a triphopos Ruby vagy a neo-pszichedelikus Super Furry Animals, McGee az ezredfordulóra beleunt az akkor már százfős stábbal működő Creation irányításába, eladta a Sonynak, és három alkalmazottal maga mellett elindította a Poptones minicéget, mellyel 2001-ben befuttatta Nagy-Britanniában a svéd Hivest (a külön e célra összeállított Your New Favourite Band című válogatáslemezből egymillió példánynál is többet adott el a brit piacon), továbbá olyan kis zenekarokat szerződtetett, mint a Ping Pong Bitches, az Others, a Paddingtons vagy a Neils Children, de őt választotta menedzseréül a Libertines is (illetve annak feloszlása után a gitáros-énekes Carl Barat, aki azóta Dirty Pretty Things néven szervezett új formációt). Alan McGee emellett egy ideje Death Disco néven üzemeltet táncos indie klubesteket Londonban, New Yorkban - és most már Budapesten is. Az „Isteni Géniusz díj a zenéért tett szolgálatokért” tulajdonosával az egyik Death Disco előtt beszélgettünk a Trafóban.

- Hogyan emlékszel vissza a Creation kezdeteire? Mi vitt rá, hogy belevágj a zenebizniszbe?

- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sikeres leszek. Sosem sejtettem, hogy 45 millió albumot adok el a Primal Screammel és az Oasisszel (nevet). Nem volt semmi koncepcióm, csak az, hogy lemezeket jelentessek meg. Csak azért vágtam bele, hogy legyen pénz a rezsimre meg a jelzálogra. Kis kezdő zenekarok lemezeit akartam kiadni. Aztán rátaláltam a Jesus And The Mary Chainre.

- Az is elég nagy mázli, hogy már tizenévesen találkoztál Bobby Gillespie-vel, aki azóta a brit rockzene egyik legizgalmasabb figurája lett, az egyik legizgalmasabb zenekarral, a Primal Screammel.

- Igen, szerencsés voltam, de hadd mondjak valamit: itt többről volt szó, mint szerencséről. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyan fene okos lennék. Az emberek megtalálják egymást. Bobby megtalált engem, én megtaláltam őt. Az nem szerencse kérdése, hogy megláttunk egymásban valamit - ugyanazt a dolgot. Nem a szomszédom volt, nem a testvérem: egy srác volt, aki kétmérföldnyire lakott tőlem, de mégis megtalált engem, és a mai napig barátok vagyunk. Hihetetlenül tehetséges fickó. Nem mondom, hogy én is hihetetlen tehetség vagyok, de hasonló karakterek vagyunk, és ezt felismertük egymásban. Szóval nem hiszem, hogy ez sima mázli volt. Vagy ha az is volt, harminc év után is barátok vagyunk... Bobby 95% géniusz, 5% nyűg. 95% géniusz, mert óriási egyéniség, tényleg nincs belőle még egy a világon. És 5% nyűg, hogy el kell viselned az állandó dumáját arról, hogy ő a legnagyobb rock`n`roll sztár a világon. (nevet)

- Egy koncerten találkoztatok?

- Nem. Ha a pontos igazságot akarod tudni: becsöngetett az ajtómon. Ő 14 éves volt, én már 15, és megkérdezte tőlem, elviszem-e magammal koncertre. Így találkoztunk. Nem tudom, hogyan talált meg pont engem, nem tudom, miért engem választott, hogy elvigyem arra a koncertre. De én voltam az egyetlen ember, akit érdekelt a zene azon a környéken...

- Mit tudsz arról, hogy mikorra várható a következő Primal Scream-album?

- Nem tudom, mikorra készül el a lemez, de már hallottam a demókat, és ragyogóak.

- A nyolcvanas években a Jesus And Mary Chain és a Primal Scream mellett a Creation nagy felfedezettje volt Guy Chadwick zenekara, a House Of Love is. Arról milyen emlékeid vannak?

- Lényegében annyi, hogy Guy Chadwick őrült volt.

- Még mindig az?

- Nem tudom, rég nem láttam. De hallottam a House Of Love visszatérő albumát, és nem tetszett.

- Mivel magyarázod, hogy a House Of Love nem futott be jobban annak idején?

- Mert Terry Bickers (szólógitáros) kilépett. Meg túl korán is érkeztek. Ha a House Of Love 1994-95 tájban, a britpop idején bukkant volna fel, baszott hatalmas sztárzenekar lett volna belőle. De 1988-ban ehhez nem volt meg a megfelelő zenei környezet.

- Ma már mindenhol visszahallható a House Of Love hatása, a Radioheadben, a Coldplayben...

- Ezzel teljesen egyetértek. Vannak zenekarok, amelyek túlságosan megelőzik a korukat. És ugyanez volt a helyzet a My Bloody Valentine-nal is. De az Oasisszel szerencsém volt. Abban az esetben a Stone Roses volt az eredeti, a minta - az Oasis csak egy kurva koppintós zenekar volt a nyomukban. De az Oasisből lett a nagy sztár, sokkal nagyobb, mint a Stone Rosesból.

- Bizonyára torkig vagy az arra vonatkozó kérdésekkel, hogy hogyan fedezted fel az Oasist.

- Igen, torkig vagyok, de mégis válaszolok rá. Bementem egy klubba, épp ott játszottak, azt gondoltam róluk, hogy kurva jók, és odamentem hozzájuk. Egy klassz zenekar volt, és leszerződtettem őket. Ösztönösen cselekedtem, ami néha baromság üzleti szempontból, de zenei kérdésekben jó módszer.

- Az Oasis mellett a walesi Super Furry Animals volt a másik nagy Creation-üdvöske a kilencvenes évek közepén. Őket hogyan találtad meg?

- Őket, hogy pontos legyek, nem én találtam. Én szerződtettem le őket, az igaz, de nem állíthatom, hogy én fedeztem fel őket, mert akkor hazudnék. A New Musical Express egyik újságírója, Keith Cameron szólt egy faszinak, aki Mark Bowennek dolgozott, aki ma a Wichita céget vezeti (ahová a Bloc Party és a Cribs is tartozik - szerk.), de akkor még velem dolgozott, és ő szólt nekem. Szóval a Super Furry Animalsről másokon keresztül szereztem tudomást, aztán elmentem megnézni őket élőben, és láttam, hogy tényleg jók, így leszerződtem velük.

- Most, hogy a Creation már nem létezik, még mindig kutatod a Következő Nagy Dolgot?

- Nem. Leszarom, így is foglalkozom elég dologgal. Ha megtalálom a Következő Nagy Dolgot, remek, de ha nem, akkor az se baj. Már nem hiszem, hogy bármit bizonyítanom kellene. Egyszerűen csak csinálom, amit akarok. Nemrég beszéltem egy német faszival, aki bevallotta, hogy ő csak a pénz miatt van benne a zeneiparban. Ha én csak a pénz miatt csinálnám, már vagy tíz éve kiszálltam volna és elmentem volna nyugdíjba, hiszen már megkerestem hozzá a pénzt. Én azért csinálom ezt az egészet, mert szeretem a zenét.

- Az új céged, a Poptones mennyiben különbözik a Creationtől? Mennyiben más most a munkamódszered?

- Annyiban, hogy a Poptones nem a Creation. Az idegesít halálra, hogy az emberek folyton azt várják, hogy a Poptones afféle „Creation 2” legyen. Én azt szeretném, hogy a Poptones egy kalandor cég legyen, amelyik az egyik percben a Montgolfier Brothers lemezét adja ki, a másik percben meg a Hivest. Az egyik lemezből egymillió megy el, a másikból 3000 darab. Ez így egészséges. Én ebből a kultúrából jövök. Az „azt csinálom, amihez kedvem van” attitűdhöz furamód a Poptones közelebb áll, mint az, ami végül a Creationből lett. Hogy a Creation olyan nagyra nőtt, az csak a körülmények összejátszásának tudható be. A Poptonesnál egy a lényeg: „picsába mindenkivel, azt csinálom, amit akarok!” Nem tudom, hogy tanácsos-e így élni, de én ilyen vagyok.

- Melyek a kedvenc zenekaraid ebben pillanatban?

- A Poptonesnál vagy azon kívül? A Poptones előadói közül a Paddingtons a kedvencem. A Poptoneson kívül José Gonzales, Bic Runga, a Babyshambles, Carl Barat új dolgai... Ezek azok, amiket épp hallgatok.

- Az aktuális brit színtér elég izgalmas...

- Á, szerintem egy-két évvel ezelőtt izgalmasabb volt! A zenekarok, akik nagyon népszerűek mostanában, a Franz Ferdinand, a Kaiser Chiefs, a Libertines és a Babyshambles mind egy-két éve tűntek fel. Azóta nincs igazán új dolog a színtéren. Sokkal inkább látok izgalmas dolgokat Mexikóban vagy Párizsban.

- De azzal, gondolom, egyetértesz, hogy az öt évvel ezelőtti állapothoz képest sokkal izgalmasabb a mai helyzet.

- Igen. A Strokes újra életre keltette a zenét: nekik, meg a White Stripesnak és a Hivesnak tudható be ez az egész, hogy újra életre kapott a rock`n`roll zene. Nagy-Britanniában az új zenekarok, a Franz Ferdinand, a Kaiser Chiefs, a Libertines véget vetettek a szoft-rockos zenék uralmának, amivel éveken át körül voltunk véve. Most nem fogok neveket mondani, mert ti is nagyon jól tudjátok, kikről van szó. Nincs értelme, hogy elkezdjek név szerint szidni zenekarokat: nem gyűlölök én senkit, egyszerűen csak nem szeretem a zenéjüket. Nincs semmi éles, karcos dolog a zenéjükben, márpedig a rock`n`rollnak mindig karcosnak kell lennie, én az olyan zenekarokat szeretem... Szóval az elmúlt évek során trendivé is vált a rock`n`roll. Ironikus módon, ez az első alkalom, hogy trendi az indie. Trendi lett indie-nek lenni! Elképesztő, hogy ez megtörtént. Kurva furcsa számomra.

- És lám, itt vagy Budapesten, és indie diszkót vezetsz.

Kattints a fotókra!

- Mindenben, amit csinálok, az a lényeg, hogy jól érezzem magam. Mindig csak ez számított. Budapestre nem a pénz miatt jövök, hanem mert tetszik. Szeretem Kelet-Európát. 45 éves vagyok, a hidegháború idején nőttem fel, mindig kíváncsi voltam, hogy mi folyik a vasfüggöny mögött, a berlini fal túloldalán. Amikor először jártam Szentpéterváron, az hihetetlen érzés volt.

- Budapestet mennyire ismerted korábban?

- Márciusában jártam itt, amikor egy csomó pénzért elvállaltam, hogy DJ-zek a Tarantinos együttes után. A Tarantinos borzalmas volt, de a budapesti emberek tetszettek. Vendégszeretők - és sztoikusak. Aztán találkoztam ezzel a Dániel nevű sráccal, aki a Puzzle zenekart menedzseli, és aztán jött az ötlet, hogy Budapestre járjak. És hozom a fiamat, Dant is, aki 17 éves és együtt DJ-zik velem (Dant utoljára csecsemőkorában látta az akkor épp kábítószer-problémákkal küzdő McGee, volt felesége kérésére le is mondott apai státuszáról és arról, hogy a maga részéről valaha is kapcsolatba lépjen a fiúval, de amióta Dan 2005 közepén jelentkezett nála, igyekeznek minden elvesztegetett időt bepótolni - a szerk.).

- A Death Disco estek keretében általában van élő koncert is. Milyen előadókat tervezel magaddal hozni vendégként ezekre a budapesti Death Disco estekre?

- A fellépő zenekarok szervezését nem én intézem, tehát nem tudok ígérni semmit. De a Clientet a tervek szerint meghívjuk DJ-zni a decemberi Death Discóra - az lesz a karácsonyi bulink. Az egyik Client-lány férje vagyok, és ha aznapra épp nincs más programja, ráveszem, hogy ugorjon át ide velem. Talán egyszer el tudom hívni DJ-zni Carl Baratot is: „nincs kedved átugrani velem Magyarországra és bulizni pár napig?”

- Az első Death Discóra hazalátogatott koncertezni a magyar Puzzle együttes, amelynek tagjai egy ideje már Londonba helyezték át a székhelyüket, de nem ők az egyetlenek, akik kiköltöztek a befutás reményében. Milyen esélyt látsz magyar zenekarok nemzetközi áttörésére?

- Azt hiszem, rosszul csinálják. Először Magyarországon kellene hírnevet kiépíteniük. Nem kell Londonba menniük hozzá. Először működjön Magyarország, először Magyarországon legyen működőképes a zenei színtér. Ha nincs megfelelő művészi közösség, teremtsétek meg! Mert egy zenekar erős színtérrel a háta mögött tud erős lenni... Nézd meg Izland példáját, ott még félmillió ember sem él, mégis befutott onnan a Sigur Rós, Björk, a Gus Gus, a Leaves... Magyarországon tízmilliónál is többen vannak. Ne mondd, hogy Izlandon annyival tehetségesebbek az emberek!




(Külön köszönet Németh Róbert segítségéért)



interjú + fotók: