Jonathan More és Matt Black párosa a nyolcvanas évek közepe óta tevékeny részese, alakítója, és több esetben forradalmasítója a modern elektronikus (tánc)zenének. Pályájukat egy kalózrádiónál kezdték, és már akkoriban is mindig az új hangzásokat, új utakat fürkészték a zenében. Figyelmük az Amerikában ekkortájt születő hiphop és DJ-kultúra felé terelődött. Szorgalmasan tanulták a fogásokat a tengerentúl DJ-úttörőitől, és hamarosan maguk is mesteri fokon művelték a lemezjátszóista tudományt, beleértve a szkreccselést, az ütemek össze-vissza vagdosását, a cut`n`paste kollázstechnikát (nevük is erre utal) – és kicsit később az új tant, a sampling iskoláját is felsőfokon elsajátították. Első lemezük, a Beats + Pieces 1987-ben tulajdonképpen Anglia válasza volt Grandmaster Flash Adventures On The Wheels Of Steeljére, a Say Kids ugyanabból az évből pedig sokak szerint az első brit break lemez. De egy másik stílusnak, az acid house-nak is „megágyaztak”: 1988-ban a Doctorin` The House (illetve az abban éneklő Yazz számára írt The Only Way Is Up) a slágerlisták élére katapultálta az ugyancsak Amerikából importált underground hangzást.

Ez elég volt ahhoz, hogy a zeneiparban felfigyeljenek a Coldcut-fiúkra, akik el is csábultak: egymást érték a remix- és produceri felkérések. Előbbiek közül kiemelkedik Eric B & Rakim oldschool klasszikusának, a Paid In Fullnak a Seven Minutes Of Madness átirata (ami nagyban hatott a sajátosan brit hiphop hangzás kialakulására – lásd: Stereo MC`s), illetve a funk-keresztapa James Brownnak készített remix, utóbbiak közül pedig Lisa Stansfield karrierjének elindítását kell megemlíteni. Mindezek mellett 1989-ben összerakták bemutatkozó albumukat is: az alapvetően hiphop és house alapokra épülő What`s That Noise? annak ellenére, hogy az underground tánczenei közeg szülte és hangmintákból készült, a vidám hangulat, a számok dalforma-struktúrája, valamint az énekes közreműködők színes társasága (Junior Reid, Lisa Stansfield, Mark E. Smith) miatt inkább poplemeznek hat. Az 1990-ben kiadott Some Like It Cold hasonló kaptafára készült, de jóval kevésbé lett ütős, leszámítva talán a Queen Latifah-val közös számot.

A bérmunkák illetve a lemezeik viszonylagos sikere elegendő tőkét eredményezett ahhoz, hogy létrehozzák saját kiadójukat, Ninja Tune néven, hogy teret adjanak a hozzájuk hasonlóan a zenéről szabadon, nyitottan és előremutató módon gondolkodó alkotóknak. Ugyanakkor Coldcutként leszerződtek a BMG alá tartozó Aristához, ami óriási baklövésnek bizonyult: a nagy kiadó nagy elvárásai megnyomorították addig töretlen kreativitásukat, és mindössze egy acid jazz/triphop ujjgyakorlatra futotta (ez volt a Philosophy album 1993-ban), habár ebből az időszakból való az instant ambient-klasszikus Autumn Leaves is. Ráadásul, a szerződés miatt nem használhatták a nevüket, így a következő években más művészneveken alkottak, tovább tágítva addig is folyamatosan szélesedő zenei palettájukat (Bogus Orderként „zen break”, Euphorealként jungle, Hedfunkként future jazz volt az irányuk, de a jazz-breaks DJ Food is az ő projektjükként indult).

1995-ben nyerték vissza a Coldcut név használatát, amit egy korszakos mixlemezzel ünnepelték meg: a Journeys By DJs sorozat számára (az állandó segítőtársak, PC és Strictly Kev bevonásával) készített, címében saját egykori remixüket idéző 70 Minutes Of Madness, ha éppen nem a világ legjobb mixlemeze, az első háromban mindenképpen benne van – szédítő eklektika, stílusok bravúros összemosása és ütköztetése, az elektronikus tánczene addigi történetét áttekintő mega-megamix (amely egyben a `88 óta szerkesztett rádióműsoruk, a Solid Steel „hangulatát” is visszaadja, illetve átadja azoknak, akik sohasem hallották.) A lemez nyomán ugrásszerűen megnőtt a Coldcut DJ-felkéréseinek száma, és világszerte elfogadott lett az úgynevezett „freestyle” DJ-zés (ez a zeneileg kötetlen hozzáállás nálunk is követőkre talált, például a Crate Soul Brothers esetében).

Eközben More és Black persze már egy szinttel ismét tovább léptek, méghozzá a vizualitás irányába, és a DJ-zést a VJ-zéssel összekapcsoló audiovizuális mixelési technikák új lehetőségeit kutatták. Ebben egyfelől a Hexstatic brigád volt a partnerük, közös munkájuk első világot ámulatba ejtő eredménye 1997-ben a Timber klipje volt, amelyben a zene üteme és hangjai tökéletesen összhangban szóltak a zenére vágott (az esőerdők kiirtását mutató) képekkel. Ennek egyenes folyományaként a Dead Kennedys-vezér Jello Biafrát is szerepeltető `97-es Let Us Play! albumot videón is kiadták (a dupla CD-s verzióján pedig a második lemezre különféle számítógépes programokat tartalmazó „interaktív játékos ládika” került), a két évvel későbbi Let Us Replay! remixlemezhez pedig mellékelték saját fejlesztésű audio-video szerkesztő szoftverük, a VJAMM demóverzióját. Ezen a területen kifejtett tevékenységük persze messze túlmutat az egyszerű háttérvetítésen és party vizuálokon, és inkább a Negativland, az Emergency Broadcast Network és a hozzájuk hasonló brigádok által kitalált culture jamming kategóriája: ez gyakorlatilag olyan modern eszközöket bevető ellen-propaganda, amely a társadalmi és politikai kérdéseket feszegető, vagy azokra reflektáló mondanivalóját, üzenetét a hírekből, a tömegmédiából és a popkultúrából vett hang- és képfoszlányokból összegyúrt kollázsokba csomagolja, az eredeti anyagot rendszerint direkt úgy használva, hogy azok új vagy kifordított értelmet, kontextust kapjanak. Jó példa erre a Coldcut 2001-es akciója, mikor is a brit választásokra időzítve kihozták Re:Volution című AV-kislemezüket, amelyben Blair és az ellenzék akkori vezére keményen sulykolós groove-okra és gitártépésre válogatott, néha nevetségesen abszurd vádakat szórtak egymás fejére (a botrányt kavaró kampánydal-paródia körüli felhajtást a Coldcut saját párt alapításának ötletével tetézte).

A Coldcut ez utóbbi - hangosra és látványosra sikerült - dobása után eltűnt a színről, de ez nem azt jelenti, hogy tétlenkedtek volna: szép csendben összerakták az ötödik sorlemezüket. Az album találóan a Sound Mirrors címet kapta, hiszen valóban tükrözi mindazt, ami a Coldcut „hangos” munkásságáról elmondható. És ez, ahogyan a fenti karrier-áttekintésből is bizonyára egyértelműen kiderül, nem akármilyen tudásanyag. A végeredmény annyiban rokon az első albummal, hogy More és Black ezúttal ismét popformába préselte bele kiterjedt zenei ötlettárát, illetve az eklektikusságában is szerves egységet alkotó – vagyis jellemzően „coldcutos” – zenéből sugárzik a felszabadult játékosság. Ja, és szinte minden számban közreműködik egy-egy kivételes előadó, akik között egyaránt akadnak ismert, illusztris nevek (Mike Ladd, Jon Spencer, Roots Manuva, Robert Owens, Saul Williams, vagy a Fog mögött rejlő Andrew Broder), illetve kevésbé ismertek (a kortárs/elektronikus zenész – a Radiohead The Bends lemezén is játszó – John Matthias, a dzsesszénekesnő Annette Peacock, az afro-amerikai költőnő Amiri Baraka, a broken beat színtér üdvöskéjeként emlegetett Mpho Skeef, a szaxofonos Soweto Kinch és az énekes Dom Spitzer).

Ez a szó szerinti vendégsereg szabályos pörgést visz a lemezbe, amely zeneileg is igen mozgalmas: az eddigi Coldcut-alappillérek (absztrakt hiphop vagy más néven downbeat, a breaks, a lounge, a dzsessz és future jazz, az ambient és a techno/house) mellett új árnyalatként megjelenik a broken beat, az újsulis breakbeat, a dancehall (vagy még inkább annak egyik elfajzása, a mostanában dívó reggeaton), a grime és a mostanában felélesztett UK rave, de vegyül a keverékbe némi folkos, pszichedelikus, keleties, poszt-rockos és IDM-es színezet is. Akad néhány meglepő, erős áthallás: a beharangozó Everything Is Under Control a Bomb The Bass Bug Powder Dust című bigbeat alapvetésére hajaz, a Walk A Mile breakbeatje a Hybridet idézi, a Boogieman egészen leftfieldes, az Aid Dealert pedig akár Carl Craig is felvehette volna – de talán ez is csak azt jelzi, hogy a Coldcut mindenben otthon van, ami az elektronikus zenében az elmúlt húsz évben történt, és (általában) remek stílus- és arányérzékkel nyúl a legkülönfélébb hangzásokhoz, hogy azokból a saját kedvére, mindenféle megkötés nélkül alkothasson. Ezúttal produceri tehetségük a vendégek dalszerzői kvalitásaival párosulva egy kiváló poplemezt szült (persze nem az eladhatóság mércéjével nézve), amely zeneileg és a dalok témáiban is nagyon mai – habár a szövegek kicsit közhelyesek és hajszál híján didaktikusak (a pénz és a média hatalma, a fogyasztói társadalom csapdái, a kisember lelki nyomora, a harmadik világ segélyezésének problémája stb.), de emellett hál`istennek akadnak könnyed és bulizós pillanatok is. Bár a végeredmény ezúttal egy fokkal zsúfoltabb lett a kelleténél, és forradalmi újítást sem kaptunk, a Coldcut ismét bebizonyította, hogy azért még mindig klasszis. És klassz is.


8/10