Stevie Wonder (született: Steveland Hardaway Judkins, 1950) sok mindenről híres. Csodagyerekként kezdte, aztán csodafiatalként és csodafelnőttként folytatta karrierjét a Motown lemezcégnél. 1972-76 között élete csúcsformáját futotta: soul-funk, soul-pop, soul-dszessz, gettóopera – neki végül is mindegy volt, minden stílusban invenciózus és ínyenc kompozíciókat alkotott. Nagyon sokan tartoznak neki, ha a Jamiroquai, George Michael és Coolio mellett még mindenki fizetne neki egy sört, aki valaha nyúlt tőle, vagy akire hatással volt, akkor valószínűleg élete végéig seggrészeg lenne. Van hét gyereke és vagy 21 Grammy-díja, tagja a Rock And Roll Hall Of Fame-nek és úgy egyáltalán: ő a fekete pop talán legnagyobb hatású előadója, zeneszerzője, figurája. Semmi gond nincs is vele - mondjuk, csak annyi, hogy tíz éve nem csinált lemezt (a legutóbbi albuma az 1995-ös Conversation Peace volt). Ami még ennél is problémásabb, hogy 29 éve nem csinált igazán jó lemezt (az 1976-os Songs In The Key Of Life volt az utolsó mesterműve), és legutóbbi igazán frappáns slágere is húsz évvel ezelőtt született (az 1985-ös Part Time Loverről van szó). El lehet hát képzelni a várakozást, amely ezt az albumot megelőzte. Megtalálja-e újra a monyóját a Stevie? Azért kellett tíz évet várni: mert lusta a Stevie, vagy azért, mert perfekcionista? Egy biztos, aki igazán szereti a művészt, az kicsit félve tette be a játszóba a lemezt. Túl sokat csalódtunk már az elmúlt években.

Az már meghallgatás előtt is kiderül, hogy Stevie Wonder nagyon készült. Csak bele kell nézni a CD-füzetkébe: 15 dal van a lemezen, főleg négy-hat perces szerzemények, a végén egy csaknem tízperces zárással. A vendégművészek sem akárkik. Itt van Prince, Paul McCartney, az En Vogue, India.Arie, Bonnie Raitt, Doug E. Fresh, Kim Burrell és még sokan mások. Hát igen, ha Stevie Wonder szól, akkor menni kell, akkor általában pont ráér mindenki. A művész megköszön mindent mindenkinek, Istennek, családnak, testvérnek, nővérnek, Motown-alapítóknak és egykori kollégáknak. A borítón meg szájharmonikával pózol, mint ahogy tette ezt a hatvanas évek elején, amikor még Little Stevie Wonder néven futtatta őt a lemezcége.

Szerencse, hogy nem csak a CD-füzet, hanem maga a lemez is nagyon alapos, perfektül kidolgozott és tökéletesen elrendezett. Sok újdonságot viszont nem hoz Wonder. Marad a biztos és kitaposott középtempós soul/R&B ösvényen, időnként bedob egy kis funkot vagy szoft hiphopot, hogy azért ne legyen már annyira túl lágy és egysíkú a hangulat. A szeretetet, békevágyat, toleranciát és egyéb pozitív üzeneteket hirdető lemezt két vendéghang fogja keretbe: az If Your Love Cannot Be Moved című nyitódalban Kim Burrell gospel énekesnővel duettel Stevie Wonder, a végén a gospel kórust és tablát keverő címadó A Time To Love-ban pedig egy ifjú soul díva, India.Arie a párja. A legérdekesebb viszont egy harmadik énekesnő, Aisha Morris szereplése. A két dalban (How Will I Know, Positivity) is hallható hölgy ugyanis nem más, mint a művész lánya. És nem is ez az igazi érdekesség ebben a sztoriban, hanem az, hogy Aisha már kisbaba korában is feltűnt egy Stevie Wonder-lemezen: az 1976-os Isn`t She Lovely című dal nem csak róla szól, de az ő csecsemősírásával indul.

Az album 15 száma és 78 perce azért kicsit soknak tűnik, a kevesebb talán több lenne, pár feleslegesebb daltól meg lehetett volna szabadulni. Szerencsére azért ki lehet mazsolázni frappáns felvételeket is a halmazból. A Sweetest Somebody I Know-t a laza dzsessz kedvelői fogják leginkább értékelni, a Can`t Imagine Love Without You-ban és az első kislemezdalban, a Prince-szel és az En Vogue-csajokkal felvett So What The Fussban meg jópofán pörgeti a nyelvét az énekes. A számok rendben vannak, de igazán felejthetetlen melódia sajnos nem igazán van a lemezen.

Hát, igen. Régen volt már az, amikor Stevie Wonder minden lemeze valami újat hozott, amikor bátran mert kísérletezni, amikor arannyá változott minden, amihez hozzáért. Megváltoztak az idők, megváltozott Wonder is, el kell ezt fogadni. Ezt a lemezt nem nagyon fogja senki szétlopni, ezekből a dalokból nem igazán fog senki karriermeghatározó hangmintákat levenni (mint annó Coolio a Gansta`s Paradise-hoz) vagy áttörést hozó feldolgozásokat készíteni (mint annó a Red Hot Chili Peppers a Higher Groundból). Hiábavalók voltak az optimista jóslatok, Stevie Wonder nem tért vissza régi formájához. De legalább csinált egy lemezt, amely valamivel jobb, mint a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli albumai és ez mindenképpen előrelépés. Nem nagyon lehet mást javasolni: aki továbbra is a megkérdőjelezhetetlen géniusz Stevie Wondert akarja, az üljön be egy időgépbe és térjen vissza a hetvenes évekbe (vagy ábrándozzon a hetvenes évekbeli lemezeivel). Aki csak viszonylag jól szeretné érezni magát és ráér, az dőljön hátra, hallgassa ezt a lemezt, és élvezze, hogy az öregnek még mindig milyen tökéletes hangja van, és azt, hogy mennyire perfektül felépített ez egész produkció.


7/10