Szinte mindig az történik, hogy ha egy korábban vállalható előadó áttör kommerciális szinten, akkor sokak szemében (és többnyire a kritika is ideértendő) elveszti hitelességét. Persze az ilyenkor felfokozott – a kiadó részéről egyértelműen kereskedelmi – elvárások óhatatlanul is hatással vannak a zenekar természetes fejlődésére. Nincs ez másként a Black Eyed Peas esetében sem, hiszen nyilvánvalóan már az előző lemezzel is engedményeket tettek annak érdekében, hogy pozitív üzenetüket minél több emberhez eljuttassák. Indulásuk óta szórakoztató, népnevelő, több irányból táplálkozó hibrid hiphopban utaznak, mely mostanra ugyan zeneileg már messze nem úttörő, és szövegileg is kevésbé fifikás, mint korábban, de slágeres, táncos bulizenének továbbra is kiváló.

A címével és borítófüzetével is a sikerre és velejáróira reflektáló Monkey Business hatásosan indul: a Ponyvaregényben híressé vált Misirlou surf-pop témáját alapul használó nyitódal, a Pump It és az abból átfolyó Don't Phunk With My Heart kislemezsláger, illetve a Justin Timberlake-et vendégszerepeltető (és vele Timbaland produceri szakértelmét is bevonó) My Style végig az ismerős pergős funk-pop alapokkal szédítenek. De aztán az egymást követő, elsőre fülbemászó, simára polírozott szerzemények kezdenek egy idő után elszürkülni, a 70 perces lemez vége felé pedig már ki is ütik egymást hasonlóságukkal. Vannak a Don't Phunk With My Heart és a Don`t Lie mellett további slágeresélyes dalok (Dum Diddly, Disco Club), vannak elkalandozó szerzemények (a szexi, elektrós My Humps, a hawaii gitáros-dalszerző Jack Johnsont hangmintázó Gone Going, vagy a latinosan tört Bebot), és van két nagynevű vendég is (James Brown a They Don't Want Music tűrhető funkjában és a vége felé Sting az <>Englishman In New York alapjaira épített irritáló Unionban), de a végeredmény összességében csak a korrekt jelzővel illethető – a kevesebb több lett volna.


7/10