The Beach Boys-, The Eagles-, The Turtles-, The Byrds-, The Band-, The Left Banke-, Buffalo Springfield-, Neil Young-hatású napfényes popzene, melyet paradox módon a borús Dublinból való ír zenekar ad elő? Akkor az a Thrills! – vághattuk rá pár éve nagy nyugalommal, de ma már a Halra is ugyanúgy gondolhatunk. A Hal majdnem egyszerre alakult a ma már Amerikában élő honfi- és vetélytárs zenekarral, csak David Allen gitáros-énekesnek, Paul Allen basszista-vokalistának és Stephen O`Brien billentyűsnek sokkal hosszabb volt az út az első albumig (és addigra eredeti dobosukat is elvesztették, így a stúdióban a Portisheadből ismerős ragyogó Clive Deamer segítette ki őket sessiondobosként, aztán már csak a felvételek után sikerült új embert találni az ütős posztra). Már 2003-ban az év nagy reménységei közé sorolták az együttest, mely végül 2004-ben jött elő bemutatkozó kislemezével, de a 2004 őszére készen álló nagylemez megjelenése is sokat csúszott. Még ha a hideg kirázza is őket az összehasonlítástól, akkor is egyértelmű, hogy a Hal cím nélküli debütalbumával a második Thrills-lemez, a Let`s Bottle Bohemia ki- és lefutását kellett megvárni. Allenék Amerika helyett Londont preferálják (azért Dublinhoz is jóval hűbbek), autentikus kaliforniai producerek helyett hűvös britekkel (az egykori Tears For Fears-tag Ian Stanleyvel, illetve Edwyn Collinsszal) dolgoznak, lemezük mégis sokkal – jó értelemben – retrósabb és nem utolsósorban erősebb, mint Conor Deasyék 2004-es produkciója.

A Halnak sikerült a – szinte minden dalban ordító – hatásokat (a már említetteken kívül: Van Morrison, Phil Spector, Fred Neil, The Mamas And The Papas stb.) annyira meggyúrni, hogy szó sincsen üres másolásról. A dalok izzadságszagtól mentesek, trükkösek, nagyon élvezetesek, bűnös örömökre csábító, tipikus nyári kollekciót képeznek. A sok munka kihallatszik az anyagból: ragyogó vokálharmóniák, melengető fúvós- és vonóskörítés, extrának mandolin, pedal steel, furulya és olyan dalszerzői technika, mely nem akar többnek mutatkozni pastiche-nál, mégsem „Beach Boys-besztof másképp” a vége. A tökéletes slágereknél (Worry About The Wind, Play The Hits, What A Lovely Dance) pedig még jobb számok sorakoznak a lemezen: a country-rockos Keep Love As Your Golden Rule, mely a lemezt amúgy is uraló szégyentelen romantika mesterműve, az I Sat Down, mely a Brian Wilson-rajongás legnyilvánvalóbb példája, és a Mercury Rev-féle pszichedéliával is rokon My Eyes Are Sore. Vagy a záró Coming Right Over, ami végérvényesen alátámasztja, hogy a Hal álomvilágban él, a valósághoz köthető kapcsolata pedig kimerül abban, hogy egy szerelmespár életében az eső vagy a szél miatti aggódás jelentheti a nézeteltérésre okot adó problémát (ez utóbbi, mondjuk, Írországban tényleg sarkalatos kérdés).


9/10