Kattints a fotókra!

Az 1961-es születésű Curt Smith és Roland Jaime Orzabal De La Quintana hátrányos helyzetű kölykök voltak, csonka, zűrzavaros családokból, és a balhés Curt valószínűleg végleg a börtönben köt ki, ha könyvmoly haverja, az egyre tehetségesebb dalszerzőnek bizonyuló Roland be nem rántja a zene világába. Húszévesen már sztárok voltak Tears For Fears nevű zenekarukkal, a gyermekkori traumákat szintipopba csomagoló első nagylemezükkel (The Hurting – 1983) Nagy-Britanniát hódították meg, az epikus pop-rockra áttérő másodikkal (Songs From The Big Chair – 1985) már Amerikát is, aztán a legklasszikusabb, legorganikusabb, legszínesebb hangzású harmadik album (The Seeds Of Love – 1989) turnéján úgy összevesztek, hogy utána egy évtizeden át haragban voltak. Közben Smith sikertelen szólópályára tért (később Mayfield nevű együttesével is hiába próbálkozott), de a Tears For Fears nevet egyedül továbbvivő Orzabal sem tudta új anyagaival megtartani a zenekar egykori népes rajongótáborát (később szólólemezzel is hiába próbálkozott).Az új évezredben azonban a – „mindig a kettővel ezelőtti évtized jön újra divatba” szabályhoz igazodó – nyolcvanas évek revival a TFF-re is újra ráirányította a reflektorfényt: 2000 óta nem kevesebb, mint kilenc különböző válogatáslemez (plusz egy DVD-s klipgyűjtemény) jelent meg felvételeikből, a Donnie Darko című 2001-es kultuszfilm két daluknak is kulcsszerepet adott (a filmhez készült Mad World feldolgozás később a brit listákat is vezette, három egymást követő héten át), és ezzel párhuzamosan a két egykori zenészbarát is kibékült és új albumot készített Everybody Loves A Happy Ending címmel. A Mayfield-tag Charlton Pettus társszerzői és társproduceri segédletével született, egészen kiváló új lemeznek azonban elég mostoha sors jutott, Európában például csak több mint másfél évvel elkészülte (és bő egy évvel internetre való felkerülése) után, 2005 tavaszán jelent meg. Ennek apropóján hívtuk fel telefonon a Mad World eredeti énekesét, a Head Over Heels és a Sowing The Seeds Of Love című világslágerek társszerzőjét, az ősz haját büszkén viselő Curt Smith-t Los Angelesben, ottani idő szerint délelőtt fél tízkor, mikor már túl volt reggeli futásán és két gyermekének iskolába fuvarozásán.

- Mikor kezdődött a barátságotok Rolanddal?

- Először 13 évesen találkoztunk, és 14 évesen, mikor még általános iskolába jártunk, már megvolt az első közös zenekarunk. Szóval idén lesz pontosan harminc éve, hogy együtt elkezdtünk zenélni.

- Először ska zenével indultatok?

- Nem, az első együttesünk még csak egy szimpla iskolai zenekar volt. A ska és hatvanas évekbeli beat ihlette zenekarunk, a Graduate csak később született meg, amikor 17 évesek voltunk. 18 évesen meg is kötöttük az első lemezszerződésünket, de nem tartott sokáig, mert nem tetszett nekünk igazán az a fajta zene és a többi taggal sem jöttünk ki jól. Szóval kiléptünk, és elhatároztuk, hogy duóként dolgozunk tovább. Ekkor alapítottuk meg a Tears For Fearst. 19 évesek voltunk.

- És a ska és beat után hogyan kötöttetek ki a szintetizátoros popzenénél?

- Egy olyan zenekar tagjai voltunk, amely folyton koncertezett és a stúdióban is élőben rögzítettük a számainkat, ami rémesen hangzott. Abban az időben jött ki Peter Gabriel harmadik albuma, a Talking Headstől a Remain In Light, illetve David Bowie-tól a Scary Monsters, és mi elképesztőnek találtuk a hangzásukat, az ott hallható produceri munkát, ezért elhatároztuk, hogy megtanuljuk, hogyan kell lemezt készíteni, producerekké képezzük ki magunkat. Ráadásul ugyanebben az időben futott be Gary Numan is, és hirtelen egy teljesen új világ nyílt meg előttünk, zenészek előtt. Felfedeztük a szintetizátorokat, dobgépeket, és rájöttünk, hogy nincs szükségünk hagyományos zenekarra, mert sokkal izgalmasabb zenei hangzásokat teremthetünk elektronikus hangszerekkel. Ez ízlés kérdése volt: abban az időben minket ez vonzott.

- A zenétek intellektuális popzene volt, a szövegekben szokatlanul komoly filozófiai háttérrel. Ez már rögtön az 1983-as bemutatkozó albumon szembeszökő volt.


- Az első Tears For Fears-album, ami The Hurting címmel jelent meg, erősen kötődött a kamaszkori érzelmekhez, azokra épült. Rolandra is és rám is nagy hatást tett ekkoriban a Primal Scream című könyv Arthur Janovtól. Az ő elméleteinek hatása észrevehető az album legtöbb dalán, sőt a Tears For Fears név is az ő könyvéből ered (ahogy természetesen a szintén a nyolcvanas évek első felében indult Primal Scream együttes neve is – a szerk.).

- A második nagylemez, a világméretű áttörést meghozó 1985-ös Songs From The Big Chair album idején is maradt még nyoma a szövegekben a janovi gondolatoknak, például a Shout című sikerdalban, de a hangzásotok addigra már látványosan megváltozott.

- Rolandban és bennem mindig megvolt a folyamatos változás vágya. Tudom, hogy a legtöbb lemezcéges ember ezt hibának tartja, mert ők jobban szeretik, hogy amikor egy bizonyos stílusban sikert érsz el, akkor utána meg is maradsz annál. De mi nem elégedtünk meg azzal, hogy másodszor is elkészítsük ugyanazt a lemezt. Visszatekintve azt gondoltuk, hogy az első album túlságosan befelé forduló volt, túlságosan pepecselő, és a második lemezen sokkal nyitottabbak akartunk lenni, akár visszatérni a gitárokhoz is, nem félni a hagyományos hangszerektől és egy keményebb, súlyosabb hangzást adni a zenénknek. Ez elég tipikus volt abban az időben, a nyolcvanas évek közepén.

- A harmadik album, az 1989-ben megjelent The Seeds Of Love aztán újabb hangzásbeli váltást hozott.

- Igen, ugyanaz történt, amikor azt rögzítettük: miután megalkottunk egy bizonyos hangzást a Songs From The Big Chairrel, megpróbáltuk kitalálni, mi legyen a következő lépésünk, amire senki sem számít. És így belevágtunk a Beatles-dologba a Sowing The Seeds Of Love című dallal. De magára az albumra nagy hatással volt - a Beatles mellett - az amerikai rockzene is, amit akkoriban kedveltünk meg, olyan zenekarok, mint a Little Feet vagy a Steely Dan.

- A lemez legnagyobb slágerében, a Sowing The Seeds Of Love című protest songban szerepelt a „kick out the style, bring back the jam” sor. Ez csak egy szóvicc volt a Kick Out The Jams című MC5-idézettel arra vonatkozólag, hogy a stílus és a külsőségek mennyire a zenei értékek fölé nőttek, vagy egy komoly fricska akart lenni Paul Wellernek, hogy a Style Council helyett a korábbi zenekarához, a Jamhez kellene visszatérnie?

- Ez igazából csak egy kis vicc akart lenni, de pontosan arra utal, amit mondtál. Mindketten nagy Jam-rajongók voltunk, de a Style Councilt egyáltalán nem szerette egyikünk sem. Ezt egy vicces sornak szántuk egy komoly dalban.

- Miért romlott meg aztán a barátságod Rolanddal, és mi vitt rá, hogy 1990-ben, a harmadik album turnéja után kilépj a zenekarból?

- Nem hiszem, hogy egyetlen konkrét ok lett volna. Legalábbis amikor hosszú évek után újra elkezdtünk egymással beszélni, nem emlékeztünk egyetlen konkrét dologra sem, inkább sok dolog összejátszása vezetett odáig, hogy kilépjek. A harmadik albumot nagyon fájdalmas és nehézkes volt elkészíteni, nagyon hosszú időbe tellett, kezdtük elveszteni a célt a szemünk elől, nem tudtuk, merre menjünk tovább. Ehhez még hozzáadódott, hogy amikor arra a bizonyos turnéra mentünk, az életünknek már több mint a felét együtt töltöttük – akkoriban 28 évesek voltunk –, és már szükségünk volt arra, hogy a saját utunkra lépjünk, egyedül, és végre személyes identitást kovácsoljunk magunknak, hogy ne csak úgy hivatkozzanak ránk, mint „az egyik srác a Tears For Fearsből”. Én ráadásul személy szerint elég nehéz időszakon mentem keresztül: éppen az album felvételeinek idején zajlott a válásom, aztán találkoztam egy lánnyal New Yorkban, szerelmes lettem, és szerelmes lettem New Yorkba is. Az tűnt helyesnek számomra, hogy otthagyjam a zenekart és Amerikába költözzek.

- Roland utána még két albumot készített nélküled a Tears For Fears név alatt (Elemental – 1993, Raoul And The Kings Of Spain – 1995). Mit gondolsz így visszatekintve azokról a lemezekről?

- A dalok nagyszerűek rajta, amilyenek Roland szerzeményei mindig is voltak – szerintem fantasztikus dalszerző. A produkciós munkával, a hangzással azonban vannak problémáim, de ez nyilvánvalóan abból adódik, hogy én nem úgy csináltam volna, ha van beleszólásom. Ez persze csak ízlés kérdése, nem jelenti azt, hogy rossz lemezek, csupán annyit, hogy én nem úgy csináltam volna meg őket. De akadnak azért ezekről is kedvenceim, a Mr. Pessimist című dalt például nagyon szeretem abból az időszakból.

- Mennyi időbe telt, míg végül kibékültetek?

- Kilenc évig nem beszéltünk egymással. De továbbra is voltak közös érdekeltségeink, jogdíjügyeink – mivel vannak dalok, amelyeket közösen birtokolunk –, ezért is tűnt nekem nevetségesnek, hogy nem voltunk beszélő viszonyban. Egyszer érkezett hozzám egy fax valami üzleti ügyben, és megláttam rajta Roland faxszámát is. Akkor már rég nem tudtam, hogy éppen hol él, vagy mi a száma. Szóval küldtem egy faxot a számára, és megírtam neki: nevetséges, hogy nem beszélünk ezekről az ügyekről személyesen, és inkább egy köztes könyvelővel intéztetjük a dolgot. Másnap vagy harmadnap felhívott, és beszélgettünk telefonon. Később, mikor Angliában jártam, elmentünk együtt vacsorázni, amikor pedig ő jött valami miatt Los Angelesbe, elmentünk vacsorázni megint. Ebben még nem volt benne, hogy újra együtt kezdjünk zenélni, de ahogy egyre többet beszéltünk egymással, idővel a zenére terelődött a beszélgetés, és volt egy pont, amikor úgy döntöttünk: adunk egy esélyt a dolognak, és megnézzük, hogy maradt-e még valami a hajdani varázslatból. De abban megegyeztünk, hogyha nem igazán jó, ami kisül belőle, és nem élvezzük a dolgot, akkor inkább hagyjuk. Semmi nyomás nem volt rajtunk, nem kellett megtennünk. Nagyon nyitottan álltunk hozzá, kétesélyes volt a dolog.

- Ugyanebben az időben a Donnie Darko című film két dalotokat is felhasználta, az egyiket eredeti felvételen, a másikat feldolgozás formájában. Ez megerősített benneteket valamennyire abban, hogy a számaitok még mindig jelentős hatással bírnak?

- Megnyugtató volt, de nem volt szerepe abban, hogy újra elkezdjünk együtt dalokat készíteni. Imádtuk a Mad World Gary Jules-féle feldolgozását, de sosem gondoltuk volna, hogy akkora sikere lesz, mint amilyet később Angliában aratott. De amikorra listavezető lett (2003 karácsonyán – a szerk.), addigra mi már készen voltunk a visszatérő albumunkkal. Már évekkel korábban hallottuk azt a feldolgozást, mivel jóvá kellett hagynunk a filmhez, és már akkor úgy gondoltuk, hogy egy fantasztikus átirat. Határozottan úgy gondolom, hogy egy csomó szám, amit készítettünk, kiállta az idők próbáját.

- A másik dalotok, ami bekerült a filmbe, a Head Over Heels volt, amelyben te is társszerző voltál. Mi ihlette azt a dalt, mi volt mögötte?

- Lényegében egy sima szerelmes dal, de a szövegnek az ad érdekességet, hogy érzelmileg „visszamaradott” emberekről szól. Abban az értelemben, hogy vannak emberek, akik nem tudnak eléggé megnyílni.

- Amiatt is jól illik a filmbe, mert mintha egy kamasz szerelemről szólna, az első szerelemről.

- Igen, első szerelem, de a dal hőse nem elég érett hozzá, hogy megbirkózzon vele.

- Hogy pontosan illeszkedjen a filmbe, aminek már a forgatókönyvébe is bele volt írva, a Head Over Heelst meg kellett vágni és át is kellett szerkeszteni egy kicsit. Ezzel az „átszabással” ki voltál békülve?

- Igen, elfogadtam, mert az gondoltam, hogy ez egy izgalmas és érdekes film. Ezért is járultunk hozzá a dalok használatához.

- Az Everybody Loves A Happy Ending című visszatérő albumotokon nagyságrendekkel nagyobb dalszerzői szerepet kaptál, mint régebben: a dalok többsége közös szerzemény. Ez célkitűzés volt, amikor újra elkezdtétek együtt a munkát?

- Feltétlenül. Amikor összeültünk újra zenélni, ez is része volt annak, hogy másképp csináljuk a dolgainkat. Ha együtt készítünk lemezt, akkor annak tényleg egy együtt készített, együtt írt lemeznek kell lennie. Nem olyannak, amire Roland hozza a saját dolgait és én is hozom a sajátjaimat, és akkor majd abból választunk. Ahogy most csináljuk, sokkal jobb módszer: leülünk és megpróbálunk együtt dalt írni, felvételeket készíteni és mindent együtt csinálunk ugyanabban a szobában. Így aztán érezhető, hogy ez tényleg kettőnkről szól, nagyon is, és nem külön egyéni munkákról, amiket aztán együtt veszünk fel.

- A Beatles-hatás az 1989-es The Seeds Of Love-hoz képest is jóval erősebben hallható a mostani lemezen.

- Három, talán négy dalban hallható erősebben. Lényegében ennek a lemeznek a dalai úgy születtek, hogy akusztikus gitáron és zongorán írtuk őket, nem használtunk semmi elektronikát a dalszerzéskor. Az volt a lényeg, hogy a daloknak meg kellett állniuk a helyüket magukban is. És mivel ezen a módon írtuk... Ha a klasszikus dalszerzésre gondolsz, abban nyilvánvalóan a Beatles volt az egyik legnagyobb, és mi mindketten ezzel a fajta zenével nőttünk fel, tehát megtalálta a módját, hogy beférkőzzön a mi dalainkba is. A másik dolog a Beatles-hatással kapcsolatban, hogy az a legnyilvánvalóbb, azt a legkönnyebb felismerni az embereknek, pedig ahogy mondtam, azt csak három-négy dalba építettük be igazán. Pedig más művészek, mint például David Bowie vagy Peter Gabriel, sokkal nagyobb hatással voltak ránk, és én magam ezt hallom is a zenénkben, de mivel nem annyira könnyen felismerhető, ezért az embereknek kevésbé tűnik fel és kevésbé kötnek bele.

- Az új album már 2003-ban készen volt, de a megjelenése folyton csúszott, és végül egy kiadóváltás után csak 2004 őszén jelent meg, több mint fél évvel azután, hogy kiszivárgott az internetre. Sőt Európában csak 2005 tavaszán jelent meg hivatalosan. Nem keserített el titeket, hogy életetek egyik legjobb lemezének ilyen hányatott sors jutott?

- De igen, frusztráltak voltunk. Olyan körülmények áldozatai voltunk, amelyek felett nem volt befolyásunk. Az Arista céggel kötöttünk szerződést, magával a cég főnökével, L.A. Reiddel, aki fantasztikusan bánt velünk: hagyta, hogy olyan albumot csináljunk, amilyet akarunk, egyetlen lemezcéges ember sem zavart meg minket a stúdióban. Mi leszállítottuk a kész albumot, és ők annyit mondtak: „köszönjük”. De pont mielőtt kijöhetett volna náluk, elindult a Sony és a BMG összeolvadása és bezárták az Aristát. És az új emberek, akik akkor jöttek a BMG-hez, már nem voltak velünk egy hullámhosszon, inkább a könnyen eladható popzenére koncentráltak. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna megérteni egy ilyen típusú lemezt. Ezután hosszasan kellett küzdenünk a jogainkért: próbáltuk visszakapni a lemezünket, mert nem akartunk annál a cégnél maradni. Idővel aztán végül sikerült visszaszereznünk a lemezanyag jogait. Most már mi vagyunk a tulajdonosai. Ezután elkezdhettük licence-ként kiadni a világ különböző pontjain, először Amerikában, aztán Európában. A fél év különbség amiatt volt, hogy nem tudtunk egyszerre két helyen lenni, ezért úgy döntöttünk, hogy először Amerikával foglalkozunk, és csak utána Európával.

- És hogy ment a dolog Amerikában?

- A turné remekül zajlott, az eladások rendben voltak, és koncertezni óriási élmény, hatalmas buli volt: csaknem három hónapig folyamatosan koncerteztünk, és a közönség is fantasztikus volt.

- Mit gondolsz arról, hogy újra divatba jöttek a nyolcvanas évek zenéi? Valóságos revival zajlik: a Soft Cell, a Duran Duran, a Roxy Music és a Pixies újjáalakultak a nagy felállásukban, a New Order és Morrissey visszatértek és ugyanolyan sikeresek, mint fénykorukban, a U2 visszakanyarodott a nyolcvanas évekbeli hangzásához...

- Én nem igazán gondolkodom ilyesmin. Nem is feltétlenül hiszem, hogy revival lenne. Úgy vélem, hogyha tudsz nyújtani valami érvényes és értékes dolgot zeneileg, akkor továbbra is érdemes zenélned. Nem gondolom, hogy mi valaha is eltűntünk volna egyáltalán. Minden attól függ, mennyire jó a szóban forgó zene. Azt hiszem, nekünk most sikerült megcsinálnunk karrierünk legjobb lemezét, és emiatt boldog vagyok, de a nosztalgiázás nem igazán vonz. Sohasem mennénk „nyolcvanas évek turnéra” más nyolcvanas évekbeli zenekarokkal, bármilyen jól eladható is lenne.

- A nyolcvanas évek revival olyan új zenekarok hangzásában is érezhető, mint a Killers, a Bravery, az Interpol vagy a Franz Ferdinand...

- Igen, hallom a hatásokat bennünk, a Franz Ferdinandot vagy az Interpolt nagyon szeretem is, de van még egy csomó olyan nagyszerű új zenekar is, akiket szeretek, mint például a Keane. Vagy ott van a Modest Mouse, ők fantasztikusak. Mindig van valahol valami jó zene a világban.