A szerencsétlen, két zenekari felállás között félúton felvett Standing... és a végre stramm összeállításban rögzített, erős, de nem egységes színvonalú Heathen Chemistry után azt várta az ember, hogy kiteljesedik az új erőre kapott zenekar hangzása. Liam meglepően jól sikerült dalai szép folytatást sejtettek, és azt várhattuk, hogy az új tagok (a gitáros Gem Archer és és a basszista posztra került Andy Bell) még jobban belefolynak a dalszerzésbe, meg azt, hogy a lendületben lévő Oasis gyorsan visszatér egy odakent-kifent rocklemezzel. E helyett Gallagherék kitették a dobost (elszalasztott egy zenekari találkozót), és Liam haverjaival, a Death In Vegas duóval vonultak stúdióba, még 2004 elején. Aztán nemhogy bigbeates nagyvárosi pszichedélia nem lett a dologból, de nyoma sem maradt az egésznek – Noel szerint nem voltak készek a dalok. Hét hónap repeta következett dalszerzésből, majd szorgos demózás után Los Angelesben a többek között Marilyn Manson, a Jet vagy a Hot Hot Heat mellől ismerős Dave Sardy producerrel, és egy igazi Beatles-ivadékkal, Ringo Starr fiával, Zak Starkey dobjátékával rögzítették az albumot.

Az elmúlt évek alatt összeérett a zenekar, az új tagok jobban belefolytak a dalszerzésbe (például már kihallatszik Gem gitározása), egységesebb lett a lemez is, bár Liam ezúttal nem hozott olyan erős darabokat, mint legutóbb, ellenben Noel végre magára talált (az öt általa írt dalból négyben énekel is) és az egy szem engedélyezett Gem-dal (a Beatles-féle Tomorrow Never Knows lassított dobütemét lopó A Bell Will Ring) is rendben van, Andy Bell szerzeményei pedig egyenesen kimagaslók (a nyitó The Band-es Turn Up The Sunnak szép, hosszú az instrumentális zárlata, a Keep The Dream Alive pedig a leginkább „oasises” szám a maga nagyszabású, pszichedelikus hangulatával). A koszos, slágeres rockhangzás visszaszorult, de a már megszokott zenei idézetek, lopások talán még a szokásosnál is nyilvánvalóbbak: Noel a Mucky Fingersben az I`m Waiting For The Man című Velvet Underground-klasszikust citálja, a Lyla című No. 1 pozícióban nyitó kislemezdalban pedig a nagy kedvenc kortárs, svéd The Soundtrack Of Our Lives hangzásában komponál hatvanas évek végi rockot (The Rolling Stones, The Kinks, Small Faces). Liam továbbra is Lennon-ihlette dalai ezúttal kevésbé emlékezetesek: a zongorás-keringős Love Like A Bomb és a sulykolós ritmusú The Meaning Of Soul a lemez gyenge pontjai, a testvériségről, tehát Noellel való viszonyáról szóló folkos-akusztikus Guess God Thinks I`m Abel viszont szépen illeszkedik az új hangzásba. Akusztikus gitárok, meglepően sok zongora, mellotron, harmonika, tamburin és egyéb ütősök a meghatározók a Noel által énekelt legjobb dalokban is: a Coral és az 1967-es Kinks keresztezésének ható bájos The Importance Of Being Idle énekesi teljesítményének is egyik csúcspontja, a Stranglers-féle Golden Brownt plagizáló valceres Part Of The Queue pedig nagyon megkapó. A záró Let There Be Love az Acquiesce című korai B-oldal legjobb folytatása, a két testvér együtt, nagyon egymásra figyelve énekel egy szeretetet hirdető beatleses – vagy már nyugodtan mondható: oasises – balladát.


8/10