A mindig is súlyos egyéniségnek számító Solomon – mint oly sokan a műfajban – gospel énekesként kezdte az ötvenes években, majd az Atlantic kiadóhoz szerződve úgy vált az R&B egyik úttörőjévé, hogy igazán nagy slágert, egységes nagylemezt nem is készített. Elképesztő hangi adottságai révén azonban bármit gyönyörű darabbá bírt varázsolni, így pályatársai (Otis Redding, Wilson Pickett) mellett korán a műfaj nagyjává avanzsált, a hetvenes-nyolcvanas években pedig folyamatos koncertezéssel és tucatnyi „önfeldolgozós” lemezével volt képes a felszínen maradni. Szűkebb közönsége a kilencvenes években is figyelemmel kísérte ténykedését, de valószínűleg még nagy rajongóit is meglepte, amikor 2002-ben élete legjobb lemezével jelentkezett. A Don`t Give Up On Me albumon a hatalmas test sok év után végre megfelelő szabású ruhát kapott, Joe Henry producer egyszerre vagány és méltóságteljes hangszerelésének, no meg a klasszikus soul-, blues- és popfeldolgozásoknak (Tom Waits, Elvis Costello, Nick Lowe, Brian Wilson) köszönhetően az utánozhatatlan hang izgalmas zenével párosult. Adott volt tehát a recept, a három év szünet után elkészült újabb korong pedig követi is az útmutatásokat. Henry helyett egy másik nagyágyú, Don Was a hangzásfelelős, ezúttal is szerepelnek Bob Dylan- és Van Morrisson-dalok a repertoárban, de van itt The Band-, Rolling Stones-, Dr. John- és Hank Williams-szerzemény is. A hangzás sajnos egy fokkal kevésbé vagány és nem is annyira lélegzetelállító, mint három éve, de még így is bőven elegendő egy nagyszerű végeredményhez. Kissé bluesosabb, konvencionálisabb a hangszerelés, koszosabb a megszólalás és az átiratok is hagyományosak, de Burke hangja lazán elviszi a show-t. Az továbbra is hömpölygő, játékos, lélekteli, óriási, tekintélyt parancsoló, uralkodó.


8/10