Az énekes Ricky Wilson vezette öttagú Kaiser Chiefs tulajdonképpen annak az angol könnyűzenei tradíciónak a reprezentánsa, melyet mondjuk egy képzeletbeli Kinks - Jam - XTC - Madness - Specials - Blur - Supergrass - Franz Ferdinand tengelyre fűzhetnénk fel (és ez nemcsak a zenére és a szövegekre, de a kinézetre is érvényes). A korábban Parva néven retrós garázsrockkal próbálkozó zenekar, mely új nevét - a brit pop és foci régikeletű kapcsolatára kacsintva - a Leeds United-hátvéd Lucas Radebe dél-afrikai nevelőegyesületétől, az eredetiben „z”-vel írt Kaizer Chiefstől csente el, 2003-ban jelentkezett első kislemezével (a 2005 tavaszán újra kiadott Oh My God című dalról van szó), részt vett a New Musical Express magazin „befutásgyanús” zenekarokat bemutató, utazó fesztiválján, végül a következő kislemezdallal, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának poszt-punk és 2Tone színterét megidéző I Predict A Riot című számmal futott be igazán.

Nos tehát, az aktuális Zeitgeistnek megfelelően ez a lemez is a pastiche technika magasiskolája, olyan szerzemények egyvelege, melyek egyenként és összefüggésükben is egy nagy poptörténeti turmixhoz hasonlatosak. Hogy a lemez, mely címével a már említett előképek ironikusan (vagy éppen dühösen) szociografikus gesztusaira is reflektál, mégsem egyszerű retro, montázs vagy fénymásolat, arra a válasz természetesen a klasszikus magyarázat: jók a dalok, szellemesek az idézetek és a nyilvánvaló hatásokat a zenekar saját képére tudta formálni. A már említett dalokon túl jut feszes, new wave-es, az XTC-t vagy a Blur Parklife-korabeli pattogósabb számait idéző táncdalokból (Every Day I Love You Less And Less, Na Na Na Na Naa), a Madness és a Kinks spleenesebb dolgait recikláló, és persze a dalról-dalra ilyen-olyan mértékben felbukkanó legerősebb ihletforrás, a már említett Blur pasztellesebb dalaival rokon számokból (Modern Way, You Can Have It All), a David Bowie-féle glam-rockot - természetesen, naná - blurös gellerrel megidéző cuccból (Saturday Night), vagy ihletett poptréfából (Time Honoured Tradition).

Az szinte már csak hab a tortán, hogy a lemez producere a britpop korszak, a klasszikus Blur-albumok luxushangmérnöke, a korábban Smiths- és Morrissey-lemezekért is felelős Stephen Street, aki egyébként a Kaiser Chiefs istállótársának, az irányultságban némileg hasonló – ám kevésbé slágeres – Ordinary Boysnak a bemutatkozó lemezénél, az Over The Conuter Culture-nél is bábáskodott. Az Employment ugyan nem veszi fel a versenyt az elmúlt egy-két év angol-amerikai gitárpop-szcénájának legjobb albumaival, a „bezzeggyerek” Franz Ferdinand vagy a „tiszteletbeli brit” Killers csupasláger, az első pillanattól az utolsóig lebilincselő pillanatokkal szolgáló, szórakoztató debütáló lemezeivel (Franz Ferdinand, Hot Fuss), de azért igazi popcsemege és legjobb pillanataiban úgy eteti magát, ahogy kell. Az egymásra rakódó poprétegek lemezhallgatás közben történő összehasonlító elemzése pedig igazi perverz örömet kínál az okostojásoknak.


8/10