A tehetséges detroiti multiinstrumentalista-énekes már két albummal is bizonyított: az 1996-ban felvett One Mississippi és a 2002-ben megjelent Lapalco igen kedvező kritikai fogadtatásra lelt, sőt az utóbbi már viszonylag nagy közönséget is hódított (azon szerepelt a Good To Me című dal is, amelyet a White Stripes tagjai feldolgoztak 7 Nation Army című kislemezük B-oldalára, valamint a 2003-as turnéjukon is rendszeresen játszották). A 12 számot tartalmazó új nagylemez, melyet Benson egymaga rögzített saját házi stúdiójában, ismét egészséges popdalok gyűjteménye. Jack White kedvenc dalszerzője tökéletes popérzékenységgel szívta magába a Beach Boys kedves, fülbemászó melódiáit, de közben árnyalja is a képet: néhány számban a country, a blues sötétebb tónusai teszik változatossá a korántsem napsütötte, „tengerparti” zenei univerzumot.

A nyitó három szám az album legerősebb szakasza: a Weezert idéző gitártémával robbanó Spit It Out című kislemezdal (az egyszerű, de nagyszerű popdal kiváló példája), a csilingelő szintihangokkal nyitó, kedves, utazós Cold Hands (Warm Heart) és a lemez egyik leginkább fülbemászó szerzeménye, a finoman effektezett I Feel Like Myself Again. Ezután következik az album címadó száma, a country gitártéma után lüktető, dögös, kvázi funkys refrénbe váltó Alternative To Love (aminek egy korai változatát a rajongók a 2003-as Metarie kislemez B-oldalas dalaként már ismerhették), majd a csörgőkkel, harangokkal díszített, popviszonylatban monumentális The Pledge, mely egyértelműen Phil Spector legendás produceri munkáit idézi. Az album második feléből a Flesh And Bone című minidarabot (amit akár Brian Wilson vagy Paul McCartney is írhatott volna) kell mindenképpen kiemelni, a záró Between Us pedig ismét egy igazi dögös popdal, amely izgalmasan keresztezi és idézi a Beach Boys hagyományait a Weezer ötletes megoldásaival.

Brendan Benson igen tehetséges dalszerző, de a hatvanas-hetvenes éveket idéző, vintage stúdióhangzás miatt is érdemes időt szánnunk a detroiti énekes dalaira. Na meg azért is, hogy felkészüljünk arra az albumra, melyet Jack White és Brendan Benson közösen írt és rögzített 2004 második felében, a Loretta Lynn Van Lear Rose-án is közreműködő Greenhornes kísérőzenekarral (Benson „a Deep Purple és Cat Stevens keverékeként” jellemzi az anyagot, de egyes bennfentesek már a Nirvana Nevermindját is emlegették a hallatán).


8/10