Harminc éve, 1975-ben jelent meg az akkor alig húsz éves gitáros csodagyerek, Pat Metheny első saját nevével fémjelzett albuma, a Bright Size Life. Pályafutásának első harmadában, a legendás müncheni ECM kiadó egyik legfontosabb előadója volt (többek között Keith Jarret és Jan Garbarek társaságában), majd a Geffen Recordshoz szerződve jelentek meg a legnagyobb közönségsikert arató lemezei, a Still Life (Talking) és Letter From Home, 1997 óta pedig a Warner gondozza albumait, melyek közül néhányról már az est.hu Könnyű rovata is beszámolt (Trio – Live, Speaking Of Now, One Quiet Night). The Way Up című lemeze egy újabb mérföldkőnek tűnik, hiszen ezzel debütál új (ám szintén a Warner családhoz tartozó) kiadójánál, a kifejezetten izgalmas kortárs-, komoly-, világzenei, dzsessz és art-pop kiadványokra koncentráló Nonesuch-nál, amely 2005-es Grammy-gálán díjak sokaságát gyűjtötte be olyan előadók műveinek igényes megjelentetéséért, mint Youssou N`Dour, Bill Frisell, Brian Wilson (SMiLE) vagy a Wilco együttes (A Ghost Is Born).

(68:10) - ez van a CD korongra írva az előadó nevével és a címmel egyenértékű információként, és valóban, ez az egyik legfontosabb információ: NE KEZDJ HOZZÁ A MEGHALLGATÁSÁHOZ, HA NINCS RÁ HATVANNYOLC PERCED! Ez nem háttérzene, ráhangolódást, odafigyelést, azonosulást igényel, cserébe azonban valódi élményt nyújt, nem tapéta-zene, egzotikus gigant-poszter, hanem igazi spirituális utazás. A hangzás persze ismerős, de aki ennek alapján legyintve önismétlést emleget, annak azt mondanám, hogy ez az a nyelv, amelyen a Pat Metheny Group megszólal, és jobb arra figyelni, amit mond.

A lemezen négy egységre bontott mű, valójában egy összefüggő szvit, vagy concerto, melyben végre nincsenek beszorítva a témák egy hagyományos felvételsorozat időkereteibe, szabadon ki lehet bontani, tovább lehet gondolni, fel lehet építeni a motívumokat, a megejtően szép akusztikus szólóktól, a lég-remegtető, már-már megfejthetetlenül sokszólamú szimfóniáig. A címével térbeli és spirituális irányra utaló The Way Up egyben időutazás is, amelyben felidéződnek az elmúlt harminc év emlékezetes, fontos, meghatározó élményeinek motívumai, a pop- és világzenei kalandozások, a repetitív kortárs zenei kísérletezés (például Steve Reich oldalán), hangulatképek dzsessztrióra, kvartettre vagy kvintettre (melyek közül Pat valamennyiben maradandót alkotott – egykori zenésztársainak felsorolása gyakorlatilag megegyezne egy dzsessz enciklopédia főbb címszavaival), és végül újra és újra a visszatérés a jellegzetes PMG-hangzáshoz.

Akik pedig mindezt létrehozták: a billentyűs Lyle Mays és a bőgős Steve Rodby klasszikus, negyedszázada összehangolt kettőse, valamint az előző PMG-albumon megismert Antonio Sanchez dobos, Cuong Vu trombitás-énekes, kiegészülve egy svájci származású szájharmonikással, Gregoire Maret-val, ütőhangszeres közreműködőként pedig ismét feltűnik Richard Bona és Dave Samuels.


10/10