Mióta a 2003-as Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts albummal az M83 felkerült a könnyűzene csillagtérképére (ahol abban az évben a legfényesebben tündöklő jelenségek egyikének számított), történt egy s más ott, a zenei világegyetem ezen egyedülálló, távoli szegletében. Na jó, itt szálljunk le a Földre, a zenétől, amiről szó lesz, úgyis lesz alkalmunk bőven elszállni. Tehát az elmúlt közel másfél év mozgalmasan telt az M83 számára: az antibes-i duó egyöntetűen – és joggal – egekig magasztalt második albuma hosszas huzavona után a Mute jóvoltából megjelent Amerikában is, és kultuszstátuszba emelte a zenekart, amely a sikerek ellenére, zenei nézeteltérések miatt kettészakadt. Onnantól, immáron Nicolas Fromageau nélkül, Anthony Gonzalez egyedül folytatta tovább, és elkészítette a harmadik M83-albumot. No de társ nélkül sem volt egyedül, hiszen a lemezfelvételhez maga köré gyűjtötte a művészbarátok kis családját: egy dobost és egy basszistát (Ludovic Morillont és Stephan Bouvier-t, akik az előző album turnéján is kísérték), valamint – csakúgy mint korábban – néhány előadót kiadója, a Gooom háza tájáról, így a kanadai Montagot (aki a nagyzenekari részekért felelt) és Bent (a Cyann & Ben duóból), továbbá az amerikai Lisa Papineu-t és az ugyancsak amerikai kiskamasz Kate Molandot, akik énekhangjukkal működtek közre Gonzalez mellett (aki gitárját, elektronikus kütyüjeit és saját gyermeki, törékeny hangját szólaltatta meg).

Igen, az organikus hatása ellenére is szín szintetikus (mindössze egy szintetizátorral, egy szemplerrel és a 8-sávos magnóval rögzített) előző albumhoz képest a Before The Dawn Heals Us valódi élő hangszereket vonultat fel, és ez még csak az első jelentős változás a Dead Cities...-hez viszonyítva: a másik, hogy a hangfolyamokat Gonzalez ezúttal már-már dalformaszerű keretek közé fogta. Na persze ne gondoljon senki hagyományos verzés-refrénes popdalokra, viszont a lemezre került 15 szerzemény már nem egy nagy hangmasszaként folyik át az agyunkon, mint (első néhány hallásra) a Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts – az egyes számok itt jobban elkülöníthetők, mi több, emlékezetesebbek, mint az előző albuméi.

És akkor vizsgáljuk meg most már a lényeget. Tulajdonképpen hangulatában és felépítésében a Before The Dawn Heals Us azt nyújtja, amit az M83 eddig mindig: a lemezt áthatja a – magunktól idézve – „éteri, álomszerű, hipnotikus-elégikus-melankolikus-himnikus” fíling, ami a „lassú-gyors tételek váltakoztatása által kiváltott érzelmi felindulások-csitulások” hullámvasútjára ülteti fel a hallgatóját. Aki a vangelisesen induló drone nyitány, a Moonchild alatt máris garantáltan elemelkedik (gondolatban mindenképpen) a Földtől: „Emeld az ég felé a két karod, olyan magasra, ahogy csak tudod, hogy felragyogjon az egész világegyetem” – mondja egy női hang, és ezzel egy órányi transzcendentális utazás veszi kezdetét. Ezalatt lesz lúdbőröztető katarzisunk (amit a „thrash metálos”, kvázi halálhörgős, zajkitöréses majd szirénázással záruló Field, Shorelines And Hunters okoz), elandalodunk (a Farewell/Goodbye-ra, ami a Házibuli jól ismert lassújára kacsint), csöpögünk (a barokkos szoft-rock harmóniákkal operáló Can`t Stopra, de főleg az azt követő Safe zongorás-vonósos nyálballadájára, ami egyébként gyilkos ellenpont-poénként puskaropogásnak és tűzijáték-durrogásnak is hallható hangokkal zárul), rettegünk (a horrorfilm-részletnek is beillő Car Chase Terror! alatt, együtt a főhősnővel), bámuljuk a cipőnket (ahogy a shoegazer hagyományoknak hódoló A Guitar And A Heart „diktálja”), hogy aztán a 11 perces vangelises drone zárás (Lower Your Eyelids To Die With The Sun) utolsó hangjainak lecsengése után vagy még hosszasan meredjünk magunk elé, vagy elindítsuk újra a lemezt, hogy vigyen fel bennünket megint. Így vagy úgy, ez olyan zene, amibe totálisan képesek vagyunk beleélni magunkat – és ez jól esik.

Aki ismeri az előző két M83-lemezt, az jó eséllyel azt fogja tapasztalni az új album hallatán, hogy minden összetevő a helyén van (például az „úúúú-áááá” szirénvokálok, vagy a gitárként megszólaló szintetizátorok és szintetizátorként megszólaló gitárok), az ihlető hatások-források könnyen felismerhetők (My Bloody Valentine, Sonic Youth, Cocteau Twins, Vangelis, Tangerine Dream stb.), az amúgy is egyszerű dallamok mintha visszaköszönnének, az érzelmi feszültség amplitúdója is ide-oda csapong – szóval olyan ez a lemez, mint visszatérni egy ismerős világba, ami mégis kicsit más, mint legutóbb volt. Más, mert a Dead Cities...-hez képest egyszerűsödtek, letisztultabbak, könnyebben befogadhatóbbak és megjegyezhetőbbek lettek a számok (amelyek közül a „dalosak” direkt stílusgyakorlatok gyanúját keltik), a lassú tételek egyharmados túlsúlya miatt (kevesebb a drone, több a melancholica) összességében nyugodtabb hangulatot áraszt – már ha a vihar előtti csendet annak nevezhetjük. Ugyanaz, mert bár minden szempontból indokolt lenne, ezen a lemezen sem érződik egy pillanatra sem a kimódoltság – ilyen zene jön Anthony Gonzalezből, és kész.

Aki viszont nem ismeri az előző két M83-lemezt, az feltétlenül kezdje ezzel, mert akkor a jóval elérhetetlenebb, nehezebben áthatolható korábbiak könnyebben megadják magukat. Gonzalez most egy lépéssel közelebb engedte magához a hallgatókat, hogy bepillantsanak abba a belső űrbe, ami az ő lelkét kitölti, és ahonnan egy a valódi világ gonoszsága elől elbúvó és menedéket lelő, elszigeteltségében boldogan élő kisfiú néz vissza ránk. Félelmetes belegondolni, hogy még csak 23 éves – kozmikus távlatok előtt áll.


10/10