Néhány koncert után – sitty-sutty – jutott lemezszerződéshez az akkor még trióként működő 22-20s (Martin Trimble gitáros-énekes, Glen Bartup basszusgitáros és James Irving dobos). 2003-ban kijött egy ízelítő célzatú limitált koncert-EP (05/03), melynek mind a 24 perce tömény ígéret volt, majd néhány bombasztikus kislemez után 2004 nyarán az album is, amin immár egy billentyűssel (Charly Coombes) kiegészülve kihozta magából a maximumot a kvartett. Robbanó energia és izzó szenvedély a tízdalos album teljes hosszában, pengeéles, zakatoló, sikító gitárokkal, lebegő orgonahangokkal, sodró ritmuskísérettel és egy verhetetlen torkú, szuggesztív blues-énekessel, aki mellesleg fehér és alig múlt húszéves. 2004-ben a Blueskins nevű formáció is kijött egy remek neo-blues albummal, és a Gomez is hasonlóval próbálkozott 1998-es debütálásakor, de a 22-20s mindenkit leköröz. Blues (blues-rock, neo-blues stb.) lemez nagyon régen szólt ilyen testesen (producer a Paul Weller és a Primal Scream mellől ismerős Brendan Lynch volt), ennyire szívszorító dalokat (amilyeneket Trimble írt ide) pedig csak őstehetségek képesek szülni. Lehet pattogó és szétütött (Devil In Me, 22 Days), lehet monumentális emócióbomba (Such A Fool, Shoot Your Gun), lehet slágeres futam (Why Don`t You Do It For Me?, I`m The One), lehet körkörös lassú (Baby Brings Bad News, Friends, The Things That Lovers Do), lehet vonagló gitárkínzás (Hold On), egyikben sincs hiba. Ha valaki csak kicsit is érdeklődik a műfaj iránt, azonnal szerezze be, ha meg nem, akkor haladéktalanul hallgassa meg, megváltozik a véleménye. Mutassátok meg Hobónak is!


9/10