Mostanra érett be igazán a Massive Attack-hasonlat a népszerű dance-formációval kapcsolatban. Mindig is eklektikus lemezeket készítettek (a hihetetlenül népszerű house slágereket, triphopos-raggás-dubos hangulatú, sok közreműködővel spékelt igazi dalok övezték), de még soha nem volt ennyire egybegyúrt, ennyire organikus a Faithless-féle house-downtempo-dub szentháromság. A zenekar magját a csupán a stúdióban alkotó Rollo és a koncerteket levezénylő billentyűs Sister Bliss zenészpárosa, valamint a szövegíró-ideológus-frontember Maxi Jazz jelenti, de ezúttal is közel engedtek a családhoz másokat. Több dalban is szerepel egy – némileg a Massive Attack-kültag Horace Andyre emlékeztető stílusú – brit ragga-énekes, a skót, ír, kanadai és francia mellett fekete kubai gyökerekkel is bíró LSK, azaz Leigh Stephen Kenny (őt a Nightmares On Wax legutóbbi Mind Elevation albumáról és annak 70s/80s című kislemezdalából is ismerhetjük), továbbá mint minden korábbi Faithless-albumon, ezúttal is feltűnik Rollo hugicája, Dido (a várhatóan kislemezen is megjelenő lassú sodrású, aggódó címadó dalban), másik énekesnő azonban csak hangminta formájában van jelen (a néhai Nina Simone gyönyörű hangja az eddigieknél kevésbé epikus house slágerben, a lemezen kéttételes, triphopból induló I Want More-ban hallható). Az intró után a Mass Destruction című aktuálpolitikai protest song visszafogott ritmusú, baljós eredetije nyitja a dalok sorát, és az ambientes In The End zárja, a köztes 50 percben csak egyszer van szünet (az anyag felénél, mint a régi bakelitek korában), különben egymásba folyó, a világért és a szeretetért aggódó (didaktikát mégis nélkülöző, okos szövegű) szerzemények váltják egymást, a koncertek hangfolyamára emlékeztetve hol beinduló, hol lecsituló ritmusban (a Mass Destruction gitársikálós kislemezváltozata jól elkülönítve, csupán bónuszdalként kapott helyet az album végén). Nemcsak a Faithless legjobb lemeze ez, hanem a minőségi kommersz, popos tánczenének is az egyik csúcsműve.


9/10