Az amerikai értelmiség világhírűvé lett kultuszzenekara, az R.E.M. 17 dicsőséges év után, 1997 végén a dobos Bill Berry kilépésével trióra fogyott, és a következő évben megjelent kísérleti, posztrockos hangzású Up albummal sikerült elveszítenie rajongótáborának tetemes részét is. A klasszikusabb dalformákhoz visszakanyarodó 2001-es Reveal némiképp szépített a helyzeten, a mostani Around The Sun pedig a triófellású zenekar eddigi legsikerültebb lemeze lett – még úgy is, hogy nem jutott rá lendületes rockdal (amilyen a Revealen az Imitation Of Life volt). Nem mintha nem akadt volna olyan az elmúlt két év során született kéttucatnyi új szám között, ott volt például a Bad Day és az Animal, de azokat az In Time válogatásra tették, vagy az 1999-es seattle-i globalizációellenes tüntetések ihlette I`m Gonna DJ, de az végül mégsem került fel az új lemezre. Ez egyfelől sajnálatos, másfelől viszont így egy egységes – egységes hangulatú és egységesen magas színvonalú – album született.

A 13. R.E.M.-sorlemezre került 13 középtempós (hol élénkebb középtempós, hol lassabb középtempós) szám az előző két albumnál kevesebb elektronikát, több akusztikus hangszert és több vokált használ, és tovább viszi az elmúlt években előtűnt Beach Boys-hatást (főleg az optimistább hangvételű számokban, az Electron Blue-ban vagy a lemez két legslágeresebb dalában, a Wanderlustban és az Aftermath-ban). Ezúttal mindegyik dal emlékezetes, karakteres, legyen szó akár a Make It All OK vagy a Boy In The Well drámájáról, a High Speed Train indusztriális lüktetéséről vagy a The Ascent Of Man vicces "je-je-je" refrénjéről. Feltűnő, hogy a politika visszakerült Michael Stipe dalszövegeibe, ami nem meglepő, hiszen 2001. szeptember 11. óta ez az első új R.E.M.-album (a Reagan-korszakot végigharcoló zenekar ennyire politikus a szövegeiben legutoljára a Green album idején volt, ami az 1988-as választások előtt jelent meg, amikor még az idősebbik Bush futott a republikánus színekben). Stipe-ék persze nem fogalmaznak annyira konkrétan és szájbarágósan, mint a másik nagy aktivista trió, a haveri Beastie Boys (lásd: To The 5 Boroughs), de a költői, személyes, érzelmi és spirituális rétegek alatt is nyilvánvaló a lényeg.

A nyitó Leaving New York kislemezdal a nevezett város előtt rója le tiszteletét, a lendületes akusztikus gitártéma körül lassan elhatalmasodó elektronikus lüktetés jellemezte Final Straw az iraki háború hajnalán íródott (és került fel tiltakozásként az internetre), a lusta akusztikus gitár vitte I Wanted To Be Wrong a tejjel-mézzel folyó hajdani amerikai álmot ütközteti a mai megbolondult, agresszív időkkel, a szép nagyívű refrénnel bíró The Worst Joke Ever a huszadik század közepi jó-rossz-fekete-fehér világfelfogásnak a mai, megváltozott környezetben való alkalmazhatatlanságára reflektál, az album talán legjobb dalának számító The Outsiders második tételében pedig a sztárvendég Q-Tip, az A Tribe Called Quest egykori vezére Martin Luther King félelem nélküli eszményét idézi meg (Stipe a fekete rapperrel együtt vett részt nézőként azon a Radiohead-koncerten, amely rádöbbentette, hogy ismét vissza kell kanyarodnia a politikus szövegekhez). Az Around The Sun a komoly témák ellenére optimista kicsengést kap a végén, a címadó záródal himnikus zárórészében – mire a Föld a következő kört teszi a Nap körül, remélhetőleg javul a helyzet.


8/10