Bone Machine, Gigantic, Debaser, Here Comes Your Man, Monkey Gone To Heaven, Where Is My Mind? Alternatív pop, a gitárok naiv újrafelfedezése, a „visszafogott verze + hangosat robbanó refrén” receptje, rajzfilmhang, szürreális szövegek. Ha nincs a Pixies, nem lett volna (vagy legalábbis nagyon másképp szólt volna) a Nirvana, a Radiohead, a Weezer, a Blur, a Placebo, a Vines és még sok száz kevésbé jelentős power-pop zenekar, de a Harcosok klubja filmváltozatának sem lett volna olyan ütős a vége. De lett Pixies, és lett egy zseniális EP (Come On Pilgrim – 1987) és két zseniális nagylemez (Surfer Rosa – 1988, Doolittle – 1989). Aztán a kilencvenes években még két elfogadható: egy tompa (Bossanova – 1990) és egy energikusabb (Trompe Le Monde – 1991). Aztán – a U2, a Nirvana és David Bowie rajongó szavai ellenére – a feloszlás, a tovább gyűrűző tömeghatás és a legenda bevonatának vastagodása, miközben pedig a két kulcsember, a dalszerző-gitáros-énekes Charles Michael Kittridge Thompson IV (művésznevén Black Francis, majd szólóban Frank Black) és a Breeders együttes élén önállósodó Mrs. John Murphy basszista-énekesnő (visszavett leánykori nevén: Kim Deal) külön-külön egyre gyengébb dolgokat csinált az évek múlásával. Időközben piacra került egy sor archív anyag (a Pixies At The BBC koncertlemez, a Complete B-Sides gyűjtemény és az 1987-es demók cím nélkül kiadott maradéka), most, az újjáalakuláshoz igazítva pedig megjelent egy DVD (egy `88-as koncerttel, dokumentumfilmekkel és a béna klipekkel), plusz egy új Best Of, mely nagyrészt helyrerakja a hét éve piacon lévő Death To The Pixies slágerválogatás súlyos hiányosságait: erről a hat számmal bővebb és nagyjából időrendben haladó gyűjteményről már nem hiányoznak olyan alapdalok, mint az Allison, az Alec Eiffel, a Broken Face vagy a Vamos, de kapunk egy B-oldalas szerzeményt (Into The White) és egy bájos Neil Young-feldolgozást is (Winterlong). Továbbra is hiányzik a kislemezdalok közül a Head On című Jesus And Mary Chain-átirat, a korai korszakból pedig bőven felfért volna még a korongra a Break My Body vagy a David Bowie által is repertoárra vett Cactus is, de ne legyünk telhetetlenek: a Come On Pilgrim és a Steve Albini hangmérnökzsenivel felvett Surfer Rosa anyagát egybefogó CD-t és a Doolittle albumot amúgy is kötelező beszereznie minden magára valamit adó zeneértőnek, a maradék két sorlemezről meg talán elég is, amit itt hallunk (főleg, hogy azokról maga az önkritikus zenekar is csak egy-két számot játszik az aktuális turnén).


10/10