A Vines az új Nirvana! Craig Nicholls az új Kurt Cobain!

A Vinest a Nirvana bűvöletében alakította Sydney külvárosában a gitáros-énekes Craig és a basszista Patrick Matthews (akiknek baráti-emberi-zenészi viszonyába nem nehéz belelátni a művészetben elszállt Kurt és a normalitásba horgonyzott Krist Novoselic párosát). A legelső Vines-koncerten – 1994 októberében egy házibulin – feldolgozták a Been A Son című Nirvana-számot. Egészen 2002-ig ők is triófelállásban játszottak. Az ő első albumuk felvételei is több nekifutásban, több dobossal zajlottak. Ők az első vállalható és izgalmas Nirvana-utód (a honfitárs Silverchair, az angol Bush és az amerikai Puddle Of Mudd szánalmas próbálkozásai után). Craig Nicholls kinézetre tiszta Kurt Cobain, fejre is (egy kis „fiatal Thom Yorke” beütéssel), gesztusokra, öltözködésre. Rendesen pszichopata. Tör-zúz a színpadon, a tévéstúdiók nincsenek tőle biztonságban, néha a zenésztársai sem. Ordít, mint a fába szorult féreg. Gyakran nem lehet kivenni, mit is énekel. Dalszerzőként senki nem tudja az „egyszerűen nagyszerű” Nirvana-receptjét olyan zseniálisan és invenciózusan alkalmazni, és olyan tökéletes rockslágerekre váltani ma, mint ő. A Ride című klip forgatására ellátogató Courtney Love – aki már régóta szeretett volna találkozni vele – elismerő szavakkal nyilatkozott róla (ellenben a Puddle Of Muddról például csak maró gúnnyal tud beszélni, ami mutatja, hogy bármekkora picsa is Kurtné, a füle és a szimata rendben van).

 

 

A Vines nem az új Nirvana! Craig Nicholls nem az új Kurt Cobain!

A Vines zenéjében Nirvana mellett rengeteg más hatás mutatható ki, a hatvanas évektől (The Beatles, The Kinks stb.) a kilencvenesekig (Radiohead, Supergrass, The Stone Roses, Suede, Muse stb.). A Vines ugyan platinalemezes lett Amerikában, de tizedannyit sem ad el, mint annó a Nirvana. Feltűnése, létezése nem világmegváltó esemény. Craig Nicholls nem hogy nem akar nemzedéke szószólója lenni, de senki nem is hiszi annak. Szövegei nem baljós művészi manifesztumok, csupán egyszerű hangulatfestő elemek. Nem hajtja kikezdhetetlen punk etika, nem nyilatkozik nagy okos dolgokat, sőt alig nyilatkozik. Nincs világfájdalma. Nincs zűrös magánélete. Nincsenek drogproblémái (stabilan vízipipázik, de az nem probléma). Nem úgy néz ki, mint aki öngyilkos akar lenni. Bár sokkal fiatalabbnak látszik, 2004-ben tölti be a 27-et, és nem úgy néz ki, mint aki csatlakozna „ahhoz a hülye klubhoz”, ahol Kurt Cobain mellett Jimi Hendrix, Jim Morrison, Brian Jones, Janis Joplin és Gram Parsons már örökös tag. Hacsak a színpadi őrjöngés közben nem éri valami baleset.

 

 

Ezzel el is értünk (újra) a lényeghez – természetesen nem a baleset lehetőségéről, hanem a színpadi akciókról van szó. A Vines élén nemcsak egy igen jóképű, dalszerzőként és énekesként kivételesen tehetséges, a stúdióban maximalista fickó áll, de egy elképesztő, karizmatikus performer is. Egy érzékeny, magába forduló, jogosítvánnyal nem rendelkező, McDonald`s- és Coca-Cola-függő nerd, aki a reflektorfénybe kerülve megkergül, és megtestesíti a maximum rock`n`rollt. Akik egyenes adásban nézték az MTV 2002 Video Awards gáláján a Vines kaotikus előadását, azok láthatták, mi volt a legizgalmasabb két perc (a Vines előtt fellépő Hives együttessel együtt a legizgalmasabb öt perc, az épp azelőtt zajló Moby-Eminem-Christina Aguilera konfrontációkkal együtt a legizgalmasabb tíz perc) a Music Televison 2002-es évadában. Ez az, amit legalább egyszer látni kell élőben is, ez az, amiért érdemes hat órán át száguldani az elterelésekkel teli osztrák és német autópályákon át, ha a második album európai turnéja sem jön keletebbre a Bologna-München-Berlin választóvonalnál.

 

 

A Muffathalle egy nagy iparcsarnokból átalakított, a koncertek mellett színházi előadások, konferenciák rendezésére is alkalmas épület München kellős közepén, az Isar partján egy parkban. Körülbelül 1000 fős terem – az a köztes méret, amiből Budapesten nem nagyon van. Nincs telt ház, a bejáratnál még lehet kapni jegyeket. A környéken nem igazán látni Vines-plakátot, a város ingyenes kétheti programmagazinjában az adott napi bontásban nem szerepelnek (igaz, van róluk néhány oldallal arrébb egy koncertajánló cikk, de az tévedésből áprilisi dátummal). Az is furcsa, hogy a zenekar hivatalos honlapján sem szerepelnek a kontinentális Európában zajló turnészakasz állomásai, csak a nagy-britanniai és észak-amerikai dátumok.

 

 

Előzenekar nincs, a Vines fél 10-kor lép a müncheni közönség elé. Craig Nicholls mosolyogva érkezik, farmer, póló, gitár, kócos haj. Körülötte a három zenész, aki biztosítja a stabil hátteret az ő kilengéseihez. Balján (a színpad jobb oldalán) megbízható cimborája, a basszista Patrick Matthews, jobbján (a színpad bal oldalán) gyerekkori barátja, Ryan Griffiths, akit 2002 elején vettek fel turnégitárosnak, és a második album készítésében már teljes jogú tagként vett részt. Piros-fekete csíkos pulcsiban van, biztos azért, hogy némiképp átvegye Craig válláról Kurt Cobain szellemének terhét. Az eredeti dobosnak, az első album felvételei közben kiakadt Dave Olliffe-nak a helyére felvett Hamish Rosser, aki 30 évével a Vines legidősebb tagjának számít, megszállott arckifejezéssel ül be szerelése mögé. Ő is ausztrál, de épp egy Kinks-feldolgozásokat játszó amerikai zenekar tagja volt, mikor válaszolt a „Tapasztalt koncertdobos kerestetik. Támpontok: Nirvana, The Kinks, Stone Roses. Szédületes lehetőség, büdös turnébusz!” hirdetésre.

 

 

Gerjednek és sípolnak a gitárok, sulykolni kezd rá a dobos, aztán felhangzik a Vines egyik legnirvanásabb riffje és az egyik nagy slágerrel, az Outtathaway-jel elindul a koncert – a tömeg azonnal berobban. Craig a magasra emelt mikrofon felé, az égnek dobja fejét – kilátszik a farkasfoga – és ordít. A tömeg is ordít. A fortyogást azonban rögtön lehűti egy lassú szám, az új album dalainak blokkját nyitó Amnesia, amihez Ryan akusztikus gitárt vesz a nyakába, Craig álomszép pszichedelikus dallamot énekel („már nem emlékszem a saját épelméjűségemre”), Patrick meg vokálozik a másik mikrofonnál. A következő szám újra egy húzós Nirvana-szerűség, a vap-vap-du-vapp vokállal díszített Animal Machine, amit újra egy Ryan akusztikus gitárjával kísért lassú, a következő kislemezdalnak választott címadó Winning Days követ („a győztes napok elmúltak / mert tudom, mit látok / van szemem, tudom / hallom is”), sajnos a Stone Roses-hatást legtisztábban mutató utolsó harmad nélkül. Az eddigiekből már sejthető a koncert szerkezete: durvulás, csill, durvulás, csill... Mivel a színpad és a közönség közt nincs kordon, az őrjöngősebb számok alatt egy-egy lelkes rajongó időről időre felkapaszkodik a színpadra, a biztonságiak már csak ott fenn tudják fülön csípni őket. Egyikük kétszer is feljut, egy másik meg visszavetődik a tömegbe, de nagyot koppan a hirtelen megnyílt sorok közt a földre esve, mint Jack Black a Rocksuliban.

 

 

A kevésbé sikerült Evil Town (melyben Kurt Cobain egyik köztudomású kedvencének, a japán Shonen Knife csajtriónak a neve is felbukkan) és az elképesztően jól sikerült Ride („száguldj velem / nem várok egy hosszú életet / nem várok egyedül”) után maga Craig is akusztikus gitárt vesz a nyakába. Az első lemez Autumn Shade-jének testvérdarabja, az Autumn Shade 2 jön („kezdek vágyni mindenre, ami nem lehet az enyém / sikerül úgy beszélnem, mint egy kibaszott őrült”), egy újabb lebegős pszichedelikus gyöngyszem, ismét Patrick vokáltámogatásával. Aztán a hatvanas évek harmóniáinál maradva a She`s Got Something To Say To Me című beat(leses) dal gyorsítja be a tempót, és zárja az új album anyagának kétharmadát felvonultató hétszámos blokkot.

 

 

Az izgága Craig már ez egyik korábbi dal végén is felállt egyszer Hamish lábdobjának a peremére (és nem borult fel), de amikor a Get Free jön, végre teljesen elengedi magát, az énekelt szövegből („szabad leszek / kitörök / száguldok a nap felé / az a lány sosem szeretett engem / miért szeretne bárki is?”) tagolatlan üvöltésbe csúszik át, idióta pofákat vág, a gitárszólónál össze-vissza lóbálja hangszerét, majd a végén el is dobja a picsába a dobok fölött. „Ez beszarás volt!” – summázza utána nevetve a mikrofonba maga is, aztán meghúzza a dobok tövébe készített kóláspalackját (a többiek sört isznak). A marihuánát asszociáló Mary Jane („Mary Jane azt mondja, az élet egy várakozás / de ezt már tudtam”) végén is hosszú gerjesztős szólót produkál a földön térdelve, a közönségnek háttal. Aztán az első album címadó garázs-rockja, a másfél perces Highly Evolved jön („boldognak érzem magam / olyan magasan fejlettnek / az időm egy rejtvény, amit senki soha nem oldhat meg”), ami – a Get Free vagy a Ride mellett – ékes példája annak, hogy Craig Nicholls rockos dalai nem az ötperces Smells Like Teen Spirit, hanem inkább a Sliver, a Territorial Pissings és a Been A Son típusú fürge Nirvana-számok örökösei. A koncert szervezőelvét, az éteri lassúk és a gyors őrjöngések váltakozását aztán a stílusosan záródalnak választott TV Pro című új dal sűríti egyetlen kompozícióba, mely Radiohead-féle ministránsfiú-énekkel operáló verzéket kever „ú-ááá”, „a-a-a-a-a-aaa” és „lalala-la-lala-la” ordításokat variáló refrénekkel, élőben pedig már láthatólag átvette a vezetést a Get Free-től a teljes elborulás, a gitár- és mikrofonkínzás terén.

 

 

A ráadásra a zenészek vigyorogva jönnek vissza, miközben a rajongók dalcímeket kiabálnak be. A Fuck The World címét kiabálók vannak többségben, pedig önmaguk ellen játszanak, hiszen köztudomásúlag az az állandó zárószám. A Vines szerencsére aznap este túl jó hangulatban van, ahhoz hogy beérje egyetlen ráadásszámmal. A „Ms. Jackson!” bekiabálásra – ez a meglepő OutKast-feldolgozás az első lemez turnéja idején került a repertoárba – Craig azt feleli, hogy azt most inkább nem. Helyette egy ritkaságot vezetnek elő, a Drown The Baptists című szép, finom, lassú, de kissé blőd dalt, ami már a 2000-es demókon is ott volt, azonban hivatalosan csak mostanában jelent meg a Ride maxi egyik verziójának bónuszdalaként. Aztán Ryan akusztikusról elektromosra vált, és az első lemezről való Ain`t No Room sodrása („nincs számomra hely a városban... / vigyél hát el a sarokról / hadd rejtőzzem el az állatvilágban”) előkészíti a talajt a Fuck The World infernójához („sétálunk a mezőn, bámuljuk az óceánt / forgatjuk a kereket, de elfelejtjük a lényeget.../ olyan mint egy álom / tudom, hogy akarod / ne érezd magad felsőrendűnek / senki sem fogta fel / gyerünk, szétbasszuk a világot / picsába a világgal!”). A legvégén Craig a gitárjával lebontja Hamish cintányérjait, fellöki a dobjait, majd a gerjedés közepette még saját erősítőjének is nekifeszül és azt is megfekteti, végül zenésztársai kíséretében lebotladozik a színpadról.

Mindez leírva kiadós programnak tűnik, az időmérő eszközök tanúsága szerint azonban csupán 55 perc: a rengeteg koncerttel elkényeztetett angolok sztenderdjeihez képest normális hossz, a magyaroknak természetesen kevés. Ha úgy számoljuk, hogy 15 dal, az már jobban hangzik – persze ez egy olyan zenekar, amelyik tele van kétperces dalokkal (zseniális kétperces dalokkal, tegyük hozzá). De a müncheni közönség így is szerencsésebbnek érezheti magát a turné átlagánál, hosszabb koncertet kapott, mint a megelőző napokban a spanyol és az olasz rajongók. A némi közelharc után megszerzett setlist tanúsága szerint a müncheni estére 12 dal volt betervezve, a Highly Evolved, a Drown The Baptists és az Ain`t No Room nem szerepelt köztük – azokat pluszba adták a láthatóan jó passzban lévő ausztrálok.





koncertfotók: Kugler Katalin (1.) és Csorba Gábor (2-7.)



szöveg: