Mint a tükörírással szereplő cím is jelzi, ez egy idézőjeles anyag: Ryan tükröt tart kedvenc rockzenekarai és főleg önmaga elé. Koncertjein eddig is előszeretettel iktatott be feldolgozásokat az Oasistól, a White Stripestól vagy a Radioheadtől, egy válogatáslemezre felvette a Rolling Stones-féle Brown Sugar fájdalmasra lassított átiratát Beth Ortonnal közösen, és a legenda szerint szórakozásból négysávos demóként újrarögzítette a Strokes Is This It című debütalbumának teljes anyagát a saját verziójában. Ezúttal viszont saját számokat készített kedvencei modorában: a nyitó This Is It egyértelműen a Strokest, a Shallow az Oasist, a 1974 a Rolling Stonest, az első kislemezdalnak választott So Alive a U2-t, az Anybody Wanna Take Me Home a Smiths együttest idézi, de a figyelmes hallgató Replacements-, Nirvana- és Church-reminiszcenciákat is találhat szétszórva, amihez a dalcímek Pink Floyd-, Joy Division- és Verve-fricskákat is hozzátesznek. „Mintha be lennék zárva a lemezgyűjteményembe, és nem tudnék kijönni” – foglalja össze rocklemezének lényegét Ryan, akit jelképes közreműködésével Billie Joe Armstrong (Green Day), Melissa Auf Der Mar (ex-Hole, ex-Smashing Pumpkins), Tony Shanaham (Patti Smith Group) és Parker Posey indie színésznő-üdvöske (Ryan csaja) segít. A Rock N Roll élvezetes, húzós és slágeres lemez (egyetlen lassú száma van, épp a címadó dal, az egész rock`n`roll etoszt megkérdőjelező zongorás darab az album közepén), de aki hősünktől nem ügyes stílusgyakorlatokra, hanem igazi művészi teljesítményre, a Heartbreaker (2000), a Gold (2001) és a Demolition (2002) legjobb pillanatainak folytatására kíváncsi, az inkább az eredetileg egy lemeznek tervezett, ám a kiadó fanyalgása miatt végül két különálló (bónuszdalokkal együtt 40-45 perces hosszuk alapján azonban akár két rendes albumnak is tekinthető) EP-n megjelentetett Love Is Hell számaihoz forduljon.


8/10