Wyclef munkamániás tempóját jellemzi, hogy a rengeteg produceri, közreműködői felkérés közepette (Tom Jones, Santana, Destiny`s Child, Willie Nelson stb.) volt ideje elkészíteni az új kiadónál megjelent albumot és a minőség nem ment a mennyiség rovására. Az előző lemezcég persze azonnal válogatáslemezzel reagált (Greatest Hits), mely szerencsétlen húzásként azonos napon jelent meg a friss koronggal. A majd kéttucatnyi énekes közreműködő ellenére végig Wyclef stíljében marad a bő egyórás album, melynek fő társszerzője természetesen az állandó partnernek számító Jerry Duplessis. A prédikátor fia maga is prédikátori babérokra hajt, de népnevelő célzata korántsem didaktikus, sokkal inkább a dolgokon elmélázó hangulatú. Természetesen még mindig siratja a Fugees össze nem állását, elmereng egy „milyen lenne a hiphop, ha...” típusú utópián (ha 2 Pac és Notorious B.I.G. nem hal meg, Jay-Z és Nas haverok, 50 Cent Ja Rule-lal paroláz, Eve, Lil` Kim és Foxy Brown közös lemezen dumál stb.), felemeli szavát politikai és szociális kérdésekben és többször szólít fel bulizásra. Teszi mindezt ellenállhatatlan slágeres dalokkal és a már védjegyesnek számító, egyenlő arányban összeolvasztott hiphop-R&B-funk-reggae ötvözettel. A Party To Damascus Missy Elliott sikerhangzásából indul és lesz jellegzetes „e-Clef-tika”, Patti LaBelle az elfeledett soul énekesnők skatulyából pattan ki egy csodás duett erejéig (Celebrate), Buju Banton, Wayne Wonder és Elephant Man a karibi, Santana a latin hangulatot hozza, a U2-gitáros The Edge a jellegzetes minimál pengetését, és még sokáig lehetne sorolni az összetevőket – de inkább hallgatni kell!


8/10