(Artemis / MCD)
Warren Zevont 2003 szeptemberében vitte el a tüdőrák. Az R.E.M. nagy barátja az egy évvel korábbi, végleges diagnózis hatására kezdte el villámtempóban megírni és rögzíteni elköszönő lemezét. Ebben a kontextusban bámulatos alkotás, de amúgy is tisztességes munka az amerikai dalszerző-előadók mezőnyében.
Warren Zevont 2003 szeptemberében vitte el a tüdőrák. Az R.E.M. nagy barátja az egy évvel korábbi, végleges diagnózis hatására kezdte el villámtempóban megírni és rögzíteni elköszönő lemezét. Ebben a kontextusban bámulatos alkotás, de amúgy is tisztességes munka az amerikai dalszerző-előadók mezőnyében.

Ilyenkor az igazán nagy élet- és lelkierővel bírók nekiállnak dolgozni, összegzést készíteni (lásd például: George Harrison). Ami aztán lehet szentimentális amerikai melodráma és lehet erős, férfias búcsú (mondjuk független kisrealista alkotás), de mindenképpen nehéz a körülményeket kizárni, így a végeredmény hallgatásakor is. Vajon ha „minden normálisan folyik”, akkor is képes lett volna-e Zevon a halovány lemezek után egy ilyen erős anyaggal előrukkolni, vagy a búcsúzás lehetősége adott plusz ihletet? Lényegtelen, a lemez tényleg nagyon jó (na jó, annyira azért nem, amennyire az amerikai sajtó felértékelte) és a halál torkából küldött dalok kibírják a drámát is. Mellesleg Zevon a végső jósolt időpontig húzta, így a lemez még életében megjelent, sőt megérhette első unokája születését is. A közreműködő népes vendégsereg (Jackson Browne, Bruce Springsteen, Tom Petty, Don Henley, Emmylou Harris, Ry Cooder és a többiek) inkább csak jelképes tisztelgésből szerepel a korongon, ez Zevon lemeze. Mindössze Jorge Calderón produceri – és részben társszerzői – segítsége erősebb a többiekénél, továbbá Bob Dylan dala (Knockin` On Heaven`s Door) a kölcsön, de ez a körülmények ismeretében több mint stílszerű. A Stipe-analógia itt is nagyon komolyan megállja a helyét, a lemez folyamán többször lehet olyan érzésünk, mintha ő énekelne, még ha a két nyitószám „utazós” boogie rockja nem is feltétlen juttatná eszünkbe az R.E.M.-et, igaz, ez egy (élettől, szeretettektől, barátoktól) elköszönő lemez elképzelésében is szokatlan lenne. A hetvenes éveket idéző, érzelgősségtől mentes visszaemlékezések az uralkodók („dirty life and times”), s bár a Knockin` On Heaven`s Door egyből a lényegre tér, de rögtön utána megint egy vidám és játékos zongora uralta gyors szám jön. A meglepetések sora nem ér véget, szép, okos, ihletett balladák, bluesok, közép- és gyorstempójú dalok váltják egymást, de mindben van a hagyományos dalszerző-előadói megoldásokhoz képest valami plusz hangszerelési ötlet, vagány groove, nyelvi lelemény (sőt egyben még spanyol szöveg is). Markáns elköszönés, megőrizzük emlékezetünkben.
8/10
1 komment|Szólj hozzá!
Nos, több, mint öt évvel a kritika után hozzászólnék, noha túl sok aktualitása nincs, de...
Nagyon jó, hogy esik pár szó Warren Zevonról magyar nyelven is, de azzal azért vitatkoznék, hogy a Sentimental Hygiene után leszálló ágban lett volna. Mindegyik későbbi albumán van legalább egy-két igazán jó szám. 1989 - Transverse City: Splendid Isolation, The Long Arm Of The Law, Turbulence; 1991 - Mr. Bad Example: Mr Bad Example, Model Citizen, Quite Ugly One Morning, Things To Do In Denver When You're Dead stb; az 1993-as élő album is kiváló, a '95-ös Mutineer-en is vannak igazán jó számok (Seminole Bingo, Piano Fighter). Hogy a kétezres évek első két lemezérő ne is beszéljünk (Life'll Kill Ya ill. My Ride's Here), amiken szinte nincs is gyenge darab. (a My Shit's Fucked Up kimondottan briliáns, akárki akármit mond). És akkor ezt fejelte meg egy ragyogó utolsó album. Persze elfogult vagyok :). Ja, és még valami: az a fajta rák, amiben meghalt (mesothelioma) nem a dohányzás miatt alakul ki, hanem azbeszttől (az esetek 20%-ban pedig csak úgy...).
Nagyon jó, hogy esik pár szó Warren Zevonról magyar nyelven is, de azzal azért vitatkoznék, hogy a Sentimental Hygiene után leszálló ágban lett volna. Mindegyik későbbi albumán van legalább egy-két igazán jó szám. 1989 - Transverse City: Splendid Isolation, The Long Arm Of The Law, Turbulence; 1991 - Mr. Bad Example: Mr Bad Example, Model Citizen, Quite Ugly One Morning, Things To Do In Denver When You're Dead stb; az 1993-as élő album is kiváló, a '95-ös Mutineer-en is vannak igazán jó számok (Seminole Bingo, Piano Fighter). Hogy a kétezres évek első két lemezérő ne is beszéljünk (Life'll Kill Ya ill. My Ride's Here), amiken szinte nincs is gyenge darab. (a My Shit's Fucked Up kimondottan briliáns, akárki akármit mond). És akkor ezt fejelte meg egy ragyogó utolsó album. Persze elfogult vagyok :). Ja, és még valami: az a fajta rák, amiben meghalt (mesothelioma) nem a dohányzás miatt alakul ki, hanem azbeszttől (az esetek 20%-ban pedig csak úgy...).
Buddy the hockey goon
|
2009-03-01 20:41:37
Új hozzászólás
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek




