A rocktörténet zseniális testvérzenekarainak legújabb tagja a négy Followillt sorakoztató, 2000-ben alakult Kings Of Leon (már nevük is családi örökség: apjuk, nagyapjuk királyfiai ők). Nathan Followill (23) a dobos, Caleb (21) a gitáros-énekes, Jared (16) a basszusgitáros és unokatestvérük Matthew (18) a szólógitáros. Vallásos környezetben nevelkedtek, de ez nem jelentette, hogy nem ismerkedhettek meg a rocktörténet apjukra hatással levő fejezetével (Rolling Stones, Neil Young, Allman Brothers) és a maguk gyerekkori kedvencei (Aretha Franklin, Al Green, Tom Pretty) is elég erős nyomot hagytak bennük ahhoz, hogy világos legyen számukra: zenészek lesznek. A templomi muzsikálás felszabadította őket, azóta csak a játékra figyelnek (még szerencse, hogy a végtelen számú keresztény folk-rock zenekar helyett ők más irányba indultak). Az RCA már két éve meglátta a bennük rejlő talentumot, az azóta eltelt idő nyilván a tálalás kitalálásával telt (lásd: borítók, tökéletesre érlelt nagylemez, külső hangszerelő bevonása, koncepciózus maxi-sorozat, a szakadt gyerekekhez képest meglepően profi honlap, stb.). A zene viszont nem hagy kétséget afelől, hogy érzik is, amit oly jól előadnak. A Kings Of Leon szinte kiált a hasonlatokért: mintha egy naiv vidéki rockzenekar 1976-ban betévedt volna a legendás New York-i punk klubba, a CBGB-be. Mintha a Rolling Stones összecserélte volna a próbatermét az Allman Brothersszel, vagy a Creedence Clearwater Revivallel. Mintha a Black Crowes legjobb formájában újraéledt volna és leszarná, hogy modern cuccon rögzít hanganyagot... Meg lehetne úszni az összes recenzióban olvasható „The Southern Strokes” szlogent, de valóban egyértelmű, hogy ugyanazzal az attitűddel van dolgunk, mint a New York-i suhancoknál – és legalább ugyanazzal a minőséggel. A stúdióban egy Angelo nevű hangszerelő/producer segített a dalok véglegesítésében, a jó nevű Ethan Johns producer (Rufus Wainwright, Ryan Adams, Brendan Benson) pedig a lemez megszólalásának kidolgozásában. A Youth & Young Manhood aztán olyan lett amilyennek kitalálták: többféle hangulat – felpörgetett, bluesosan melankolikus, örömittas – szalad végig a remekül ívelt 42 percen. Az említett többféle hangzás (blues-rock, new wave basszusmenet, Lynard Skynard-féle déli rock, beates pop, AC/DC-szerű bugi, együtténeklős-zongorás lassú country-rock) gondoskodik róla, hogy a sokadszori hallgatás után is friss maradjon, Caleb teliszájjal előadott énekstílusa egyedivé teszi, az elsöprő lendület és az egészet összefogó kohézió erővel tölti meg, ez így együtt pedig biztosítja, hogy nem csupán gyorsan múló retro-blöffről van szó.


9/10