Egy gitáros, egy dobos és egy énekesnő. Valóban, nincs basszusgitáros – ahogy nincs a Jon Spencer Blues Explosionben (Karen O kedvenc együttesében), a White Stripesban, vagy a nagylemezzel szintén idén debütált transzatlanti Kills duóban sem (lásd: Keep On Your Mean Side). Ez utóbbi együttes kínálja a fő hasonlítási pontot, már csak az énekesnők miatt is: a Kills-frontleány VV szebb nő, bluesosabb hanggal, a pozőr Karen O viszont extravagánsabban néz ki, s bár vékonyabb a hangja, de szexibben énekel. Amúgy is a szexi jelző az, ami a legtöbb hallgatónak eszébe jut, ha meghallja a YYY zenéjét (ebben annak is szerepe van valamelyest, hogy a szövegek többsége is ebben a témában íródott).

Karen O egy ohiói egyetemen találkozott először Chase-szel, de nem bírta a depressziós környezetet és áttelepült New Yorkba, ahol filmezést tanult. Hamarosan megismerkedett a helyi arcnak számító Zinnerrel (aki akkoriban fotósként alkotott) és együtt létrehozták a „legzseniálisabb zenekart” – már ahogyan magukat hirdették. Chase akkor került újra képbe, amikor 2000 nyarán felkérést kaptak egy előzenekari posztra a White Stripes előtt, ám kihullott az eredeti dobosuk. A többi már könnyen ment: 2001 decemberében megjelent tőlük egy cím nélküli, nyers hangzású ötszámos EP, 2002 novemberében a gazdagabb hangszerelésű Machine maxi, idén tavasszal pedig a Date With The Night kislemez és a Fever To Tell album. Bár egyes kritikusok a Yeah Yeah Yeahs EP-t egekig magasztalták, az még nem volt több egy feltűnő hangzású, de kevésbé emlékezetes, zajos punk dalkupacnál, ami a garázs-rock, az art-punk, a riot girrrl zenekarok és a korai PJ Harvey hatásáról árulkodott. Dicséretes módon egyetlen szerzemény sem került át róla az albumra (a 2002-es kislemezről is csak a Pin átdolgozott változata), időközben ugyanis sokat fejlődött a YYY megszólalása. A trió a lemezen már használ basszust is, de a furcsán szóló szintetizátor, a futurisztikus és hideglelős effektek, a változatos gitárpedál-használat és a remek keverés teszik igazán karakteressé az albumot, no meg persze Karen hangja. Ha akarja (és többnyire akarja), akkor punkosan üvöltözik, sikongat, kurjongat, ha viszont úgy kívánja a dal, akkor tisztán is tud énekelni – és ilyenkor leginkább a Debbie Harryre emlékeztet a Blondie-ból. A zene amúgy életerős, a korai dolgaiknál jóval hallgatóbarátabb (néha kifejezetten táncritmus alapú) garázs-punk, lendületes dalokkal, melyekről a korábban említett előadók mellett eszünkbe juthatnak még a csajvezérletű punkbandák (X-Ray Spex, Slits, Siouxsie & The Banshees, Patti Smith Group), a sci-fi hangzás miatt a nemrégiben feloszlott skót Bis trió, sőt akár a szintén New Yorkből való Radio 4 is (lásd: Gotham).


8/10