„Tetszik a feszes pulcsim?” – szólította le egy sheffieldi bulin a 18 éves ír lány, Róisín Murphy a harmincas éveiben járó Mark Brydont, aki akkor már a veterán multiinstrumentalista-producernek számított a helyi zenei színtéren. A dologból nagy szerelem lett, meg egy Moloko nevű zenekar, mely első albumának címével tette halhatatlanná a mindent elindító kérdést. A Do You Like My Tight Sweater? a triphop korszak egyik legüdébb meglepetése volt humorával és kísérletező kedvével, no meg Róisín - klasszikustól lükéig ingadozó - énekstílusával. Az experimentálisabb I Am Not A Doctor című második barkácsalbum is bőven rejtett izgalmakat, de a nagyközönség csak akkor ismerte meg a Moloko nevét, mikor a lemez Sing It Back című száma alá egy német DJ, Boris Dlugosch stabil house-alapokat tett. A remix az 1999-es év egyik legnagyobb slágere lett, és előkészítette a terepet a harmadik Moloko-album, a Things To Make And Do számára, mely már egy kiteljesedett zenekari hangzást mutatott fel legemlékezetesebb dalaiban (The Time Is Now, Pure Pleasure Seeker, Indigo), és ezen az úton jutott még messzebbre a vonós hangszerelésekben fürdő vadonatúj Statues.

Az ominózus mondat óta kerek tíz év telt el, Róisín és Mark szerelme időközben véget ért, a Moloko azonban erősebb, mint valaha. Az egykori hálószoba-projekt lelkes és kompetens koncertzenekarrá nőtte ki magát, melyben a basszusgitárt választó Markon kívül egy dobos, egy gitáros és két billentyűs kíséri az izgága frontleányt, aki hol kánkánt jár, hol a földön kúszik, hol fejen áll, levegőben kalimpáló lábbal, hátát a billentyűs Eddie Stevens pultjának vetve (a kilenc különféle billentyűs hangszerrel körbebástyázott, nadrágtartós, kalapos Eddie szintén alaposan kiveszi a részét a show-ból). A kinézetében a Blondie-t idéző formáció az aktuális turnén lejátssza a Statues mind a tíz számát (a fő programblokkot a két monumentális kislemezdal, a Familiar Feelings és a Forever More közé szerkesztve), s a három évvel ezelőtti albumról is előszed dalokat, ám azok többségét radikálisan átalakítja: a Pure Pleasure Seeker például lassú, részeg verzióban kerül elő, a ráadásra hagyott Sing It Back sikerverziója pedig ötperces techno-rumba intrót kap.

A bécsi koncert napján, 2003. május 21-én a Moloko zenei agya, Mark Brydon nyilatkozott az est.hu-nak, a fellépésnek helyt adó WUK nevű kultúrcentrum udvarán.

- A nyolcvanas évek közepén kezdtem zenével foglakozni Sheffieldben. A Cabaret Voltaire-rel dolgoztam, ami afféle korai elektronikus kísérletező zenekar volt, aztán elindítottam a saját együttesemet Chakk néven. Dolgoztunk például Sly & Robbie-val is (neves jamaikai zenész- és producerduó – a szerk.), mikor Sheffieldben jártak. Aztán mikor a zenekar szétesett, elindítottam a FON stúdiót, ami elég nagy hatású stúdióvá vált Észak-Angliában, több manchesteri zenekar is jött oda felvételeket készíteni, például a 808 State is, de járt nálunk Eric B & Rakim, a Psychic TV és Boy George is, vagy Caron Wheeler a Soul II Soulból - az évek során elég sokan. A tánczene akkoriban kezdett csak alakulni: amit ma tánczeneként ismerünk, az akkor még nagyon kis szektor volt, nem az az óriás színtér, mint ma.

- Mi volt az első kiadványod, ami megjelent?

- A Chakk Out Of The Flesh című száma volt, ami a Cabaret Voltaire kiadójánál, a Double Visionnél jött ki. Elég fura lemez volt.

- Ez mikor történt?

- Ó istenem, nem tudom. `84-ben talán.

- Később dolgoztál egy Krush nevű projekttel is, ami elég szép sikert aratott.

- Igen, `89 táján. A House Arrest című szám a 2. helyig jutott az angol slágerlistán. House lemez volt, a popzeneként is működő dance felvételek egyik legelső példája Angliában, azt hiszem. Társproducerként dolgoztam rajta.

- Mikor Róisínnal találkoztál, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy zenekart csináltok?

- Igen, mert már az első napokban elkezdtünk kis dallamokat gyártani, csak úgy viccből. Amint beszélgetni kezdtünk, rögtön mondtam, hogy „van egy stúdióm, menjünk oda és csináljunk dalokat”. Viccnek indult, de az lett a vége, hogy lemezszerződést kaptunk.

- Ez mikor történt? Mikor vált komollyá a dolog?

- Körülbelül egy évvel később. Azért nem ment annyira gyorsan. De aztán tényleg elkezdtük komolyan venni. Rájöttünk, hogy valami olyasmi indult el, amiből akár lehet is valami. Már csaknem tíz éve, hogy elkezdtük, szóval tényleg elég komoly lett.

- Miért pont a Moloko nevet választottátok?

- A Mechanikus narancsból vettük (Anthony Burgess fantasztikus regényéről, illetve az abból készült Kubrick-filmről van szó – a szerk.). Szerepel benne egy klub, a Korova tejbár, ahol molokónak hívják azt a pszichoaktív italt, amit a vendégek fogyasztanak. Sima tejet is jelent, de nekünk tetszett, hogy kapcsolódik hozzá egy kis homályosság, pszichedélia.

- Futurista és pszichedelikus?

- Pontosan. (mosolyog)

- Hová helyeznéd a Molokót a sheffieldi színtéren, amely olyan előadókról híres, mint a már említett Cabaret Voltaire, az ABC, a Warp kiadóhoz elektronikus experimentalistái...

- Ne felejtsd ki a Human League-et sem!

- ...vagy a Pulp.

- Igen, a Pulp. Ők nagyon fura kis zenekar voltak, mielőtt popzenét kezdtek volna játszani. Emlékszem, láttam őket egyszer, amint régi 78-as sebességű lemezjátszókon szkreccseltek. Nagyon fura és nagyon érdekes együttes voltak, már akkor is... Ha megnézed a sheffieldi zenekarokat, mind nagyon egyediek, nem hasonlítanak egymásra, ellentétben például a manchesteri együttesekkel, ha a „Madchester” korszakra gondolsz. Sheffield mindig furcsa, bizarr, individualista art-pop zenekarokat termelt ki magából, amik máshonnan nem is nagyon jöhettek volna.

- És a legtöbbjükre az elektronika volt jellemző.

- Igen, az elektronikai kísérletezés. De közben pop oldaluk is volt. Nem szar pop, hanem nagyon okos popzene. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy a Moloko is beleilleszkedik ebbe a hagyományba.

- Az első Moloko-albumot, az 1995-ös Do You Like My Tight Sweater?-t csak ketten vettétek fel?

- Igen, igazi hálószoba-lemez volt. Atari, számítógép meg sampler – más nem is kellett hozzá.

- Ami nagyon egyénivé teszi, az a humor, például a vicces effektek, Róisín affektálása és bolond szövegei. Elsősorban a triphop elemeit használtátok, de olyan humorral, ahogy más nem.

- Abban az időben ez össze is zavarta az embereket, mivel a Portishead és a többiek nagyon komolyak voltak abban, amit csináltak. Az emberek nem értették, mi mit akarunk a humorral. De ahogy múlt az idő, mai szemmel visszanézve már azt mondják: „aha, tényleg jó ötlet volt ebbe a zenébe humort csempészni.” De akkoriban nem vettek minket komolyan.

- Ettől függetlenül elég szép sikert aratott az első lemez, a Fun For Me sláger is lett róla, relatíve jól fogyott.

- Igen, idővel igen.

- Hogyan lett a duóból igazi zenekar? Mikortól kezdtetek zenészekkel kiegészülve koncertezni?

- Már a ...Tight Sweater idején is megpróbáltunk élőben fellépni, de eleinte katasztrofális volt, mivel nem tudtuk megismételni élőben azt, amit a stúdióban csináltunk. De az idő múlásával, ahogy a koncertzenekar egyre nagyobb szerepet töltött be az életünkben, abban is egyre nagyobb szerepe lett, ami a stúdióban történt. Ma már olyan nagy részévé lett annak, amit csinálunk, hogy már külön sem tudnánk választani a kettőt. Ez főleg a mostani lemezen érvényesül, azt már „rendesen” játszottuk fel, a zenekar tagjai együtt. Az élő zenélés sokkal gördülékenyebbé teszi a felvételeket. Nem akarjuk újból és újból ugyanazt a lemezt elkészíteni, ezért érdekessé vált számunkra behozni zenészeket, bevonni másokat is mindenféle módon, különben klausztrofóbiássá válna a dolog. Eddie Stevens, aki jó ideje billentyűzik nekünk, mostanra már szinte harmadik taggá lépett elő. Az új albumon azokat a fantasztikus vonós- és fúvóshangszereléseket ő készítette.

- A második album, az 1998-as I Am Not A Doctor jóval kísérletibb hangzású, nem is volt kereskedelmileg sikeres. Igaz, hogy felmerült bennetek a feloszlás gondolata?

- Hát ami azt illeti, tényleg nehéz időszakunk volt az után a lemez után... De aztán jött a Sing It Back remix sikere.

- Az a Boris Dlugosch-féle remix hogyan született?

- Boris ötlete volt. Könyörgött a lemezcégnek: „légyszi, légyszi, légyszi, hadd csináljak belőle remixet!” Aztán végül tényleg megcsinálta, gyönyörű lett - és a többi már történelem. Örülök, hogy olyan természetesen történt az egész. Nem egy marketingterv részeként álmodta meg valaki a lemezcégnél, hanem csak úgy megtörtént. És megállíthatatlan sláger lett! Nem is tudnánk megismételni, ilyen nem fog összejönni soha többé.

- A harmadik album, a 2000-es Things To Make And Do egy dúsabb, élőbb hangszerelésű, de nagyon eklektikus lemez lett. A Sing It Back remix óriási sikere után nem éreztetek kísértést arra, hogy egy könnyen fogyasztható diszkó-house albumot készítsetek?

- Nem. Számomra az volt fontos, hogy folytassuk, amit addig is csináltunk, a saját dolgunkat. De az igazat megvallva nem álltunk amúgy sem túl távol az olyan típusú daloktól. Addigra például már megírtuk a The Time Is Now-t, ami nincs messze a Sing It Back világától. Sőt a mostani albumon több lett a diszkóelem, mint korábban bármelyiken.

- A The Time Is Now-ban az a fantasztikus, hogy tulajdonképpen egy akusztikus house szám!

- Igen, ez volt az alapötlet. És aztán ezt próbáltuk még tovább vinni, kiterjeszteni a negyedik albumon. Dance megoldásokat használni, de vonósokkal, zenészekkel.

- Az új album, a Statues csupán tíz dal, szemben a korábbi lemezeken lévő 15-18 számmal, amik között kis átkötések és bolondozások is bőven akadtak.

- Ez a lemez a dalokról szól, a dalszerzésről, ezt akartuk fejleszteni, kibontani. Nagyon egyszerű módon írtuk a számokat, először csak gitárral, billentyűkkel, egy dobgéppel... Gondoltuk, hogy változtatunk a formán, nem csinálunk kis számokat, csak hagyományos dalokat, egy klasszikus szerkezetű albumot.

- Nemcsak a zene tisztult le, de Róisín szövegei is komolyabbak és őszintébbek lettek. Mintha a korai Moloko-albumok szertelensége, bolondsága eltűnt, átalakult volna.

- Változtunk. Emberek vagyunk, és változunk.

- Köztudomású, hogy ez első olyan Moloko-lemez, amit már nem szerelmespárként készítettetek. A magánéleti kapcsolatotok megszűnése hogyan hatott a dalszerzésre?

- Óriási mértékben, teljesen rányomta a bélyegét. Sok szempontból nehéz lemez volt, nehéz volt elkészíteni ilyen körülmények között, egy szakítás után. De tudtuk, hogy folytatni akarjuk a Molokót. Tudtuk, hogy szégyen lenne, ha a magánéletünk miatt a zenekar története is véget érne. Megváltoztunk, változott az életünk, megtapasztaltunk mindenféle dolgokat, most, hogy facérok lettünk. Mindenesetre elég szokatlan érzés, hogy szakítunk és utána leülünk lemezt csinálni.

- Róisín ugyanolyan excentrikus figura az életben is, mint ahogy a lemezekről ismerjük? Csak azért kérdezem, mert sok olyan művész akad, aki extravagáns, bizarr dolgokat alkot, miközben a magánéletében nyugodt és kiegyensúlyozott.

- Róisín esetében minden, amit kifele mutat, igazi. Főleg ha látsz egy koncertet, akkor megtudhatod, milyen is igazából. Nagyon szélsőséges nő.

- Nemrég csinált egy számot Boris Dlugosch-sal. Vannak még tervei ebben az irányban, például hogy amolyan Ibiza-díva legyen?

- Ó, Roisin olyan, hogy egyik héten Ibiza-díva, a következő héten meg valami teljesen más. (nevet) Ami a Never Enough-ot illeti, az afféle köszönetnyilvánítás volt Boris felé, cserébe a remixért. Visszaadtuk neki a kölcsönt. Ahelyett, hogy egy újabb remixet csináltunk volna, úgy döntöttünk, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha írunk egy számot és Borisnak adjuk.

- Mostanában több új előadón is érezni a Moloko hatását. Elég ha csak a Boomkat nevű amerikai duó The Wreckoning című aktuális sikerdalára vagy egy másik duó, az angol Goldfrapp új albumára, a Black Cherryre gondolunk.

- Lám, lám, ezt is megértük, hatással vagyunk másokra. (mosolyog) A Boomkat nevét hallottam már, de a számukat még nem. A Goldfrapptól viszont hallottam az új kislemezt (a Train című dalról van szó – a szerk.), és azt gondoltam: „hmm, ez eléggé úgy hangzik, mint az Indigo, a ritmus nagyon hasonló”. A Goldfrapp egyébként tetszik, az első albumuk nagyon bejött.

- Rátok milyen zenék vannak hatással?

- Nagyon sok zenét magunkba szívunk, de nem tudom, hogyan alakul át. Mindenféle zenét hallunk. Én a legtöbb zenét szeretem, képes vagyok bármit hallgatni és értékelni, a klasszikustól az ultra-experimentálisig. Aztán mikor zenét ír az ember, ez valahogy összekeveredik és kibuggyan.

- Most épp mit hallgatsz?

- Megvettem az új Blur-albumot, az elég érdekes lemez. Sosem voltam nagy rajongójuk, de ezt az új albumot izgalmasnak találom, és nagyon szépnek.

- Neked és Róisínnak ugyanaz a zenei ízlésetek?

- Többé kevésbé, azt hiszem, igen. Sok a közös pont, amiben mindketten meg tudunk egyezni: a diszkó, a house, a tánczene. Mondjuk ő vonzódik az amerikai rockhoz is, például a Sonic Youth-hoz, amivel én nem igazán azonosulok. Nekem inkább a diszkó van a véremben.




koncert- és interjúfotók: Csorba Gábor



bevezető + interjú: