A lemez előadóit túlnyomórészt Amerikából válogatták össze, és alig három hét állt rendelkezésre a felvételekre és azok összepasszítására, de mivel a V2 cég adta ki, nem meglepő, hogy milyen nívós lett a merítés. Még azok is szép eredményt produkálnak, akik saját dalaikkal nem annyira szoktak maradandót alkotni (Heather Nova, Sarah McLachlan, The Wallflowers). A többiek viszont alapjáraton is jók, és nem tudnak elrontani egy Beatles-dalt. A Lucy In The Sky With Diamonds például két feldolgozást is kapott, az egyiket a Black Crowes (lásd: Lions), a másikat Aimee Mann készítette, aki Sean Penn testvérével, a tehetséges dalszerző-gitáros-énekes Michael Penn-nel közösen előadja a Two Of Ust is... amit aztán feldolgoz az újzélandi Finn testvérpár, Neil és Liam (ex-Crowded House) is. A Stereophonics ismét bizonyítja, hogy milyen otthonosan mozog a három évtizeddel ezelőtti zenei világban (Don't Let Me Down), a Pearl Jam-vezér Eddie Vedder a You've Gotta Hide Your Love Away-t veszi kezelésbe és az összes hangszert ő maga játssza fel hozzá. Sheryl Crow folkdallá viszi vissza a Mother Nature's Sont, a nem túl ismert, ám kiváló neo-soul énekes Chocolate Genius (polgári nevén: Marc Anthony Thompson) is a Fehér Albumról választ egy kevésbé ismert dalt (Julia), a veterán Paul Westerberg (ex-Replacements) a Nowhere Manből, míg a húszéves gitáros-énekes Howie Day a Help!-ből hozza ki a melankóliát, a zongorista-énekes Ben Folds (lásd: Rockin' The Suburbs) pedig a Beatles-életmű egyik legparányibb gyöngyszemével, a másfél perces Golden Slumbersszel bánik nagyon-nagyon jól.
A legjobb feldolgozásnak járó első díjat kiadni szinte lehetetlen vállalkozás: Nick Cave két pályamunkája (Let It Be, Here Comes The Sun) ugyanúgy esélyes, mint Ben Harper fájdalmas-pszichedelikus Strawberry Fields Foreverje vagy az új ausztrál csodacsapat, a Vines jól kieresztett I'm Only Sleepingje. Az igazi döntő azonban mégiscsak a Grandaddy együttes (lásd: The Sophtware Slump) és Rufus Wainwright (lásd: Poses) között zajlik. Az előbbi a Revolutiont szabja saját képére cérnavékony énekhanggal és lo-fi elektronikával, az utóbbi meg egyszerűen úgy énekel, ahogy kinéz: mint egy ifjú isten. Ez van: mióta Jeff Buckley meghalt, Rufus Wainwright a világ legjobb dalnoka. Már a Shrek filmzenelemezen és a Moulin Rouge-on is toronymagasan az övé volt a legjobb feldolgozás, úgyhogy a fair play azt súgja, kapja a díjat most a Grandaddy. De francba a fair play-vel, Rufus a legjobb, és kész!
De ne feltétlenül higgyetek nekem. Inkább döntsetek társasjáték formájában. Hallgassátok meg baráti társaságban (baráti társaságban zenét mutogatni és hallgatni amúgy is jó dolog), vitassátok meg és határozzatok a kérdésben. Aztán majd írjátok meg a fórumra, kinél mi jött ki.

8/10