Bécs ismét nagy kalandok színhelye. Két újságíró, egy fotós, a fotós felesége és kutyája két és fél órás száguldás után megérkezik az osztrák fővárosba. Egy gyors körséta a belvárosban, jegyvásárlás Isaac Hayes koncertjére (a nagy feka funk-soul legenda, akit az ifjabb generáció elsősorban a South Park sorozat Séfjének hangjaként ismer, július 1-én a Wiener Jazz Fest keretében lép fel a Bécsi Operaházban), hadakozás a kerékbilinccsel fenyegetőző labanc zsandárokkal, majd száguldunk a St. Marx (!) nevű külvárosba, a Szene nevű bécsi klub felé, ahol ugyan nem találják nevünket a vendéglistán, de a jólelkű menedzser hisz nekünk, ha már Magyarországról jöttünk idáig, hogy a Gluecifert lássuk.

Előtte azonban még két előzenekar van hátra. Az első valami bávatag formáció. Akusztikus gitárjuk is van! Mit képzelnek ezek, hol vannak?! Mielőtt végleg lekonyulnánk, kimegyünk az udvarra, ahol pesti ismerősökkel találkozunk. Kiderül hogy legalább egy tucatnyi magyar érkezett, ami abban a pillanatban a közönség mintegy tíz százalékát jelenti. Később beszélgetésbe elegyedünk az előtérben a Gluecifer lemezeit és pólóit áruló finn fickóval meg egy svéd turistalánnyal, és megvitatjuk a skandináv rockzene helyzetét. A második előzenekar, az osztrák Los Deepest már tudja mi a dolga: arcszőrzet rendben, rockpózok rendben, retro-rock rendben. Jöhet a főfogás.

A Gluecifer. Egy zenekar, mely már karrierje legelején, már névválasztásakor jelezte, hogy a punk (glue = szipu) és a metál (Lucifer = Lucifer) legjobb tulajdonságait fogja elegyíteni. A lüke művészneveket felvevő rockerek 1995-'97 táján olyan kislemezcímekkel sokkolták az oslói közönséget, mint az Isten választott dílerje, a Puncinak álcázott fasz, a Szaros város vagy a Bőrfotel. Ridin' The Tiger (1997) és Soaring With The Eagles At Night To Rise With The Pigs In The Morning (1998) című korai albumaik fésületlen punk-rockos hangzása után a 2000-es Tender Is The Savage már igazi profi munka volt, mely már inkább a retro hard rock felé mozdult, miközben megőrizte a zenekar hihetetlen energiáját. A 2002 áprilisában megjelent Basement Apes pedig ugyanezt az irányvonalat vitte még tovább.

Az előző bekezdés mellett látható fotó óta csak négy év telt el, de a rock'n'roll életforma látványosan megdolgozta a fiúkat. A színpadon egy szedett-vedett társaság, az ember nem nézné ki belőlük, hogy ők a világ egyik legjobb rockzenekara. Egy pufók énekes ingben, ferdén csíkos nyakkendőben: Biff Malibu (zenei pillérei: Eric Burdon, Rolling Stones, The Who, Alice Cooper, David Bowie). Egy cingár, kölyökképű - pedig a maga 33 évével a Gluecifer legidősebb tagjának számító - gitáros csíkos naciban, Flying V gitárral, tiszta hetvenes évek: Raldo Useless (pillérei: Bowie, The Who, Jeff Beck, Television, Iggy Pop & The Stooges). Egy vagány gitáros-vokalista fehér farmerben, a zenekar legfiatalabb - 28 éves - tagja: Captain Poon (pillérei: Ted Nugent, AC/DC, Sex Pistols, Rolling Stones). Egy dupla lábdobos szerkó mögött ülő, magából hamar kivetkőző húsos dobos: Danny Young (pillérei: Van Halen, Rolling Stones). És az új basszusgitáros, egy nagydarab, szakállas fazon kígyóbőr csizmában: Stu Manx (pillérei: Kiss, Motörhead).

A Tender Is The Savage album nyitódalával, az I Got A Warral nyitnak, és az addigra félháznyira dagadt közönség (kábé 200 fő) azonnal beindul. Aztán az új lemez egyik tökéletes darabja, az erősen Iggy Pop-os beütésű Brutus jön, majd a szintén vadiúj és szintén briliáns I Saw The Stones Move. Biff a mikrofonállványba kapaszkodik, a gitárosok össze-vissza izegnek-mozognak mögötte, és egyszerre váltanak Gibsonról Fenderre, Fenderről Gibsonra, mikor melyik szám hogyan kívánja. A gitárok úgy szólnak, ahogy a nagykönyvben, illetve annak különböző fejezeteiben, de Biff is sok énekhangot tud és használ. A dalok között meg ilyeneket konferál: "Ismeritek a szokásos történet. A fiú találkozik a lánnyal. Meghívja egy italra. Közben ő iszik hármat. Hazakíséri a lányt. A kapu előtt elkezdi tapizni. A lány ellenáll. A fiú próbálkozik tovább. Kijönnek a zsaruk. A fiú az őrszobán köt ki... Most rövidre vágjuk a történetet: rögtön megyünk az őrszobára!" A Ducktail Heat jön, tele olyan veretes rocktoposzokkal, mint a "belső sávban száguldok / behúzott kézifékkel", meg hasonlók. Aztán a Reversed, majd a Losing End című új számok következnek - ez utóbbi hangzik a leginkább úgy, mint az amerikai Monster Magnet együttes (lásd: God Says No), aminek a Gluecifer mostanra tulajdonképp a skandináv testvérzenekarává vált.

"I Got A War" - kiált be egy dalcímet egy lelkes, de magáról és a világról láthatóan megfeledkezett rajongó. "Azt már játszottuk, te lüke!" - feddi meg gyöngéden Biff, de közben Danny Young azért viccből elkezdi játszani az emlegetett dal nyitó dobszólóját. Aztán a Shotgun Seat jön, Captain Poon lelkesen vokálozik végig. Mint látható, a koncertprogram az utolsó két album anyagára épül, de később előkerül egy-két szám a korai évekből is. Az alig egy órás főblokkot a Black Book Lodge zárja, amiről mondhatnánk, hogy a Basement Apes talán legjobb száma, de ez nem jelent semmit, mivel ez a lemez dalainak nagy részéről elmondható. Poon és Raldo vicces gitárpárbajt vívnak, aztán egy nagy infernóval vége az egésznek.

A ráadást az aktuális kislemezdal, az Easy Living nyitja, majd Biff így szól: "a következő számot azoknak ajánljuk, akik Magyarországról jöttek!" Vajon honnan tudja? A menedzsertől, az árus sráctól, vagy onnan, hogy találkozott egy magyar rajongóval? Lényeg, hogy tudja, és jelzi, hogy nagyra értékeli a jelenlétüket. Kezek lendülnek az égnek, tucatnyi ember hejehujázik örömében. "Szeretitek a heavy metalt?" - kérdi még a dal előtt az énekes, és rögtön kiderül, miért: egy Judas Priest-számot kapunk, a Living After Midnight című bőrös-szegecses klasszikust 1980-ból. Kösz, Biff!

A ráadás után a közönség csak kikövetel magának egy második ráadásblokkot is. Biff bejön, és arra bíztatja a nézőket, hogy skandálják lelkesen: "We want Biff! We want Biff!" Aztán kimegy, hogy a skandálásra diadalittasan visszatérhessen. A második ráadásba szintén kerül egy jókedvű feldolgozás, egy régi Cheap Trick-sláger, a Surrender (Stu egyik kedvenc száma). Ahogy játsszák ezt a hetvenes évekbeli rock-tinglitanglit, hirtelen megvilágosodik, hogy ezek a norvég fickók azért tudnak ilyen lelkes és szellemes zenét csinálni, azért tudják ennyire hatásosan újrateremteni és friss élettel megtölteni a múltat, mert a lelkük mélyén megmaradtak örök rajongóknak.


koncertfotók: Csorba Gábor