A Run-D.M.C.-hez (lásd: Crown Royal) hasonlóan New York Hollis (Queens) nevű részéből származó Ja Rule (született: Jeff Atkins) négy év alatt küzdötte fel magát a csúcsra. 1995-ben featolt először, aztán '98-ban közreműködött Jay-Z Can I Get A... című slágerében, minek hatására leszerződtette a Def Jam. A legendás kiadónál idén szeptemberben jelent meg harmadik albuma, melyre simán azt mondhatnánk, gusztustalanul kommersz, ha éppen nem lenne annyira jó. Márpedig ez a helyzet: a Pain Is Love (melyre van egy bűnrossz szóviccem: Oké, hogy Pain a szeretet, de a szex vajon mi?) azon felül, hogy elődeinél egy újabb fokkal profibb, polírozottabb és kiszámítottabb munka, egyben Ja Rule eddigi legegységesebb teljesítménye.

Ebben persze hatalmas szerepe van házi producerének, a maffiózónevű Irv Gottinak, akinek klientúrájában olyan nevek sorakoznak, mint Cannibus, DMX, Big Punisher (lásd: Endangered Species) vagy Foxy Brown (lásd: Broken Silence). Gotti kellőképpen változatos, mégis "egybehangzó" zenei alapokat rakott össze funkból, műanyag dobgép- és szintihangokból, valamint olyan szubbasszusokból, hogy a bálnaszív is megszakad. Ja Rule pedig löki a gangsta rizsát (Livin' It Up, Worldwide Gangsta, Smokin And Ridin), meg adja a szerelmes thugot (legjobb pillanata a Violator The Album Vol. 2-n már korábban megjelent X, melyben Missy Elliott és Tweet képviselik a női nemet). Két duett is szerepel a lemezen: egy Jennifer Lopezzel (J-Lo eredetiben katasztrofális I'm Realjének komorabbra vett remixe) és egy 2Pac szellemével, hogy minden vásárlóréteg kapjon valamit. Külön pont jár azért, hogy a lemez játékideje 70 perc alatt van.

7/10