Az együttest 1981-ben alapította három 16 éves bordeaux-i gimnazista: Bertrand Cantat gitáros-énekes, Denis Barthe dobos és Serge Teyssot-Gay gitáros - ők azóta is együtt vannak, csak a basszista posztján történtek cserék. A Noir Désir védjegyei a dühödt humanizmus, a heroikus szellem, a sötét tónusú, okos, sőt kifejezetten költői szövegek, a szuggesztív énekhang, a puritán és mániákus gitártémák és dobütemek. Lemezről lemezre (Ou veux-tu qu'je r'garde - 1986, Veuillez rendre l'ame... - 1989, Du Ciment sous les plaines - 1991) egyre fejlődtek, az 1992-es Tostaky albummal az elsőszámú francia rockzenekarrá léptek elő, és ezt a pozíciót csak megerősítette az 1996 végén kijött, félmillió példány fölött fogyó 666.667 Club, melynek két magyar vendégművésze is volt: a hegedűs Lajkó Félix és a Párizsban élő dzsesszfúvós, a turnékon is velük tartó Szelevényi Ákos. Az album címadó számából később DJ Palotai és Titusz készített átiratot a nemzetközi szereplőgárdát felvonultató One Trip One Noise című 1998-as Noir Désir-remixlemezre.

Utóbbi kalandnak a hatása érződik a New Yorkban rögzített új albumon is: a nyitódalban, a hipnotikusan lüktető L'Enfant roi-ban például rögtön olyan érzésünk támad, mintha a zenekar analóg módon próbálna elektronikus zenére jellemző megoldásokat, hangzásokat teremteni, és később hasonló hangulatot hoz a dobgroove-os L'Appartement is (melynek magas hangon énekelt refrénje a James együttes Brian Enóval készített felvételeivel mutat rokonságot - lásd: Pleased To Meet You). Néhol (például a Leo Ferré-szövegre épülő Des Armes-ban) ambientes háttereket hallunk, mint ahogy az egész albumra a visszafogott, atmoszferikus, hipnotikus hangulatok jellemzők, néhol (például a kéttételes Son style második részében) a dob is teljesen hiányzik, vagy csak tamtam van helyette, több számban feltűnnek vonósok (Des visages des figures, Bouquet des nerfs), de a legmeghökkentőbb a 24 perces zárószám (L'Europe), amelyben vendégként a hetvenes évek francia avantgárd énekesnője, Brigitte Fontaine szaval Szelevényi elszabadult szaxofonhangjai fölött. Kínálkozó analógia lehetne a Radiohead két legutóbbi albuma, a Kid A és az Amnesiac, de utánérzésről szó sincs, főleg hogy a Noir Désir életművében már korábban is voltak hasonló kísérletek (például a Tostaky album One Trip One Noise című dalában vagy a 666.667 Club címadó számában).

Aki a régi, rockos, sodró Noir Désirt szeretné hallani, két-három dalban azt is megtalálja (Le Grand incendie, Son style 1, Lost - ez utóbbi refrénjében hallunk egyedül angol szöveget, ami szintén a változás jele, hiszen korábban a zenekar dalainak mintegy egynegyede angolul íródott). A gitárok persze, ha finomabban, kevésbé torzan is, de továbbra is dominálnak, Bertrand énekhangja továbbra is szuggesztív és érzékeny, szövegei ezúttal is magas költői értékűek és szójátékosak. A DJ Palotai segédletével sorrendbe szerkesztett számok közül a beharangozó kislemezre a finom és játékos, klarinétszólós Le Vent nous portera került, mely a szomszéd stúdióban dolgozó Manu Chaónak is annyira megtetszett, hogy rögtön beszállt gitározni - az idei év egyik legelragadóbb dalocskája.

A vibráló Des visages des figures kísérleti munka, de ez egy sikeres kísérlet, élmény hallgatni.

9/10