A James 1983 óta működik, de csak a kilencvenes évek hajnala (a Stone Roses és a Happy Mondays vezette manchesteri áttörés) óta számít az első vonalbeli zenekarnak: a Sit Down és Come Home című slágereik és az azokat tartalmazó harmadik sorlemezük, a Gold Mother (1990), illetve az azt követő Seven (1992) hatalmas sikert arattak. Az akusztikus dominanciájú Laid (1993) Amerikában is aranylemez lett, a vele egy időben - szintén Enóval - felvett, ám csak egy évvel később megjelentetett kísérleti album, a Wah Wah pedig a Radiohead-féle Kid A egyik fontos előképe. Ezután egy kis szünet következett, mialatt Tim Booth a Twin Peaks filmzeneszerzőjeként elhíresült Angelo Badalamentivel készített Booth And The Bad Angel címen közös lemezt, melyen a Bernard Butler gitáros (ex-Suede) és Brian Eno is besegített. A James 1997-es visszatérése, a Whiplash ismét egy rendkívül igényes poplemez volt, de a legnagyobb sikert The Best Of című slágerválogatás aratta, mely nagy meglepetésre az 1998-as év egyik legtöbb példányban fogyó lemeze lett Nagy-Britanniában. A '99-es Millionaires idején visszatértek Brian Enóhoz, akivel most, a Pleased To Meet You albumon már egy csöppet visszakalandoztak a Laid hangulatához is.

Az előző lemez a szférák zenéjével záródott, az új pedig azzal nyit, s már az első dal, a Space törzsi refrénjénél nyilvánvaló Brian Eno jelenléte (ahogy a Talking Headszel vagy a U2-val való közös munkái esetében is). A magas hangon énekelt Falling Down kóválygó effektjei jól mutatják a zenekar folyamatos fejlődőképességét, az English Beefcake-ben pedig újra halljuk a hegedűt a zenekar múltjából, akárcsak később a zongorával nyitó The Shiningban vagy a Give It Awayben. Az első kislemezre másolt dal, a Getting Away With It (All Messed Up) zseniális ötlete, hogy tulajdonképpen egész végig változatlan zenei alapon lüktet (mint a Laiden az egyetlen mániákus gitárakkordra épülő Sometimes).

A szerelem, pénz és bosszú témakörében mozgó Millionaires után a Pleased To Meet You fő témái az önértékelés, az önmegadás és az addikciók ("csokoládé, csókok, pokemon / csapj le rájuk amíg fiatalok.../ tévé, foci, szex, gyilkolás / szerelem nélkül élni nem érdemes / cinkos mosollyal játsszuk játékaink / nem kötődünk, választhatunk / és mindig azt választjuk, hogy vesztünk" - énekli Booth a Dura Duran-féle Ordinary World dallamát idéző Junkie-ban), de néha a humor is kivillan ("úgy vedel, mint Richard Burton / úgy táncol, mint John Travolta - most").

Emlékezetes dalok, stabil minőség. A borítókép pedig egy kis tréfa a zenekar részéről: a hét zenész arcvonásaiból számítógéppel teremtett "nyolcadik tag" - az igazi James!


8/10

www.jamestheband.com

www.jamesonline.co.uk