Mindez, ha nem is tudatos, bizonyára nem véletlen: a Sonic Temple az Ian Astbury énekes-szövegíró és Billy Duffy gitáros-zeneszerző vezette Cult utolsó egységesen zseniális albuma volt, aztán az alapító basszista Jamie Stewart kilépése okozta megroggyanás idején készült 1991-es Ceremony már csak foltokban tudta felmutatni a zenekar erejét, a rövid hajjal és új ritmusszekcióval újrainduló Cult 1994-es cím nélküli albuma pedig afféle "poszt-Achtung Baby" modernizálási kísérlet volt igazán erős dalok nélkül (ekkor Duffy már átengedte Astburynek a zenei irányítást), és ennek próbálkozásnak sikertelensége vezetett a feloszláshoz (további információért lásd a Best Of Rare Cult című ritkaságválogatásról és a Spirit/Light/Speed című Ian Astbury-lemezről szóló kritikákat).

Az újra összeálló Duffy-Astbury páros az 1989-ben már velük turnézó (aztán még a következő lemez felvétele előtt a Guns N' Rosesba dezertáló) Matt Sorum dobost vette vissza maga mellé, új basszusgitárosuk pedig a jól csengő Billy Morrison névre hallgat. Visszatértek a Sonic Temple produceréhez, a kiváló Bob Rockhoz is, és az új album 51 percét végighallgatva az is nyilvánvaló, hogy ismét Billy Duffy a zenei vezér: óriási, klasszikus hard rock riffek jönnek egymás után (a beharangozó kislemezdal, a Rise igazi telitalálat), és a Gretsch gitáron elővezetett szólók is pont úgy szólnak, mint a zenekar nyolcvanas évek végi dicsőséges periódusában. A dalok is a '89-es lemezt hangulatát idézik leginkább: a világról gyászos képet festő nyitódal, a War (The Process) bontogatós kezdése a Sun King elejével állítható párhuzamba, a rock'n'roll energiáit dicsőítő The Saint riffjére az ember legszívesebben ráordítaná, hogy "New York City", a Nico pedig nyilvánvalóan az Edie (Ciao Baby) ikerdarabja, hiszen Edie Sedgwickhez hasonlóan a Velvet Undergound dízőze, Nico is Andy Warhol hatvanas évekebeli New York-i univerzumának tragikus heroinája volt. "I watched your spirit fly / across the velvet sky" - énekli a 39 éves Astbury, és rögtön itt meg kell jegyezni, hogy még ma is övé az egyik legbikább rockhang, Jim Morrison-i pátoszával még az olyan sorokat képes olimposzi magasságokba emelni, mint az "egy hegytetőn álltam, háttal a világnak" (True Believers) vagy az "I like the way you shape the sky, mama" (Shape The Sky). Az új album persze nem kópiája a Sonic Temple-nek, akadnak rajta kevésbé sikerült dalok is, de a 12. szám, a záró My Bridges Burn óriási lendülete kellemes szájízzel hagyja magára a hallgatót.

A Cult ismét azt csinálja, amihez legjobban ért, és most is egész jól csinálja.

8/10

www.cultnet.com