A dobos 17 év közös munka után távozott az addig változatlan felállású kvartettből, és a három megmaradt tagnak - Peter Buck gitárosnak, Mike Mills basszistának és a páratlan énekhangú Michael Stipe-nak - teljesen új alapokra kellett helyeznie a zenekar működését: az 1998-as Up albumon radikálisan áthangszerelték magukat, a gitárok helyére legtöbbször finom ambientes textúrák kerültek, az R.E.M. a poszt-rock felé mozdult. Az a lemez nagy kínok közepette született csak meg, ez az új album azonban nagyon jó hangulatban, könnyen készült. A kanadai Vancouverben, az írországi Dublinban és a zenekar otthonában, a Georgia állambeli Athensben rögzített Reveal - miközben folytatja az Up kísérletezését az effektekkel, a programozott alapok és igazi dobok keverésével - végre ismét erős, emlékezetes dalokkal szolgál, anélkül hogy hátraarcot csinálna az R.E.M. egykori rockhangzása felé. Az Upon szerepelt egy dal, az At My Most Beautiful, mely nyílt tisztelgés volt a Beach Boys felé - nos, az új album ennek a számnak a nyomvonalán halad (a három zenész közül a legfőbb Beach Boys-rajongó Peter Buck gitáros, aki tavaly még előszót is írt a legendás kaliforniai zenekar egyik lemezének újrakiadása elé).

A zongorás alapú The Lifting a lemezre jellemző laza tempóval nyit, a tengerparti hangulatot behozó, a refrénben el-elcsukló hangon énekelt I've Been High-ban programozott alapok és a hagyományos dobok összmunkáját halljuk, orgonákat, vonósokat és finom, csipogó effekteket. Az All The Way To Reno (You're Gonna Be A Star) poroszkálós, countrys hangulatú, retrós darab, melyben xilofon és gitár együtt szólóznak. Az akusztikus gitárra épülő She Just Wants To Be-ba csak bő egy perc után lépnek be a visszhangosított dobok, az ideges vonósokkal nyitó Disappear lassú, fenyegető hangzása menet közben megenyhül, a zongorás Saturn Return hátterét effektek és gerjedések képezik, és a szám a harmadik perc után fix, programozott ritmust kap. "A nap visszatükröződik a szemfenekemen / bevertem a fejem az égbe" - nyit a Beat A Drum, mely látványos Beach Boys-tisztelgés, a címbeli dobot csak finoman ütik, a szövegben szitakötők, lepkeszárnyak, óceáni hangulat. Az Imitation Of Life emlékeztet leginkább a régi R.E.M.-re - nem véletlen, hogy ezt választották az első kislemezdalnak. Stipe finom dolgokat (cukornád, fahéj, limonádé, Hollywood) és tomboló elemeket (hurrikán, villámlás és vihar, szökőár, lavina) dobál egymás után, majd közli, hogy nem fél: "senki sem láthat sírni".

A fülledt meleget hozó Summer Turns High ismét Beach Boys-harmóniákban fürdik, a csilingelések mellé cirregések simulnak, szaggatott a ritmus. Az akusztikus gitár és gerjedések dominálta lassú Chorus & The Ringnek van egy kis Syd Barrett-es beütése, Stipe a vége felé jól kiereszti a hangját, majd lemélyül és beleolvad az alapba. A szintén akusztikus gitár vitte I'll Take The Rain hangzása idővel igazán teltté válik (ez a lemez legérzelmesebb dala), míg a záró Beachball ismét egy nyílt Beach Boys-idézés orgonával, vonósokkal, csengettyűkkel, trombitahangokkal (itt simán hihetnénk, hogy a kísérleti Beach Boys-retró első számú zenekarának, a High Llamasnak a főnöke, Sean O'Hagan volt a producer - már ha nem tudnánk, hogy ugyanaz a Pat McCarthy volt, aki az Up idején is, mint ahogy a kisegítő zenészek is nagyrész ugyanazok: az a három fickó, aki a '99-es budapesti koncerten kísérte a triót).

8/10


www.remhq.com