Az együttest egy hajdani punk csávó, a Nipple Erectors, illetve The Nips nevű "punkabilly" zenekarokat megjárt Shane MacGowan alakította 1982-ben PogueMahone (ír keltául: "Nyald ki a seggem!") néven, amit a rádiók bojkottja miatt kénytelen volt The Poguesra rövidíteni. Az első három nagylemez (Red Roses For Me - 1984, Rum Sodomy & The Lash - 1985, If I Should Fall From Grace With God - 1998) során zenészei és dalai egyre többen és egyre jobbak lettek, aztán az 1989-es Peace And Love már visszaesést hozott, a Joe Strummer (The Clash) produceri segédletével készített Hell's Ditch (1990) pedig az erejét még egyszer utoljára összeszedő frontembert és zenekart mutatott, aztán bomlás, leépülés, Shane közepes szólólemezei Popes nevű új kísérőzenekarával (aki ott volt az alkoholzombie 1998-as, katasztrofális Sziget-fellépésen, tudja, mire gondolok), és a még azoknál is kevésbé izgalmas lemezek a Pogues maradék tagságától (a korábbi másodénekes, a pikulás Spider Stacy próbált ott frontember lenni, de nem volt rá alkalmas).

Emlékezzünk hát csak a szépre, a 91 előtti évekre. Ezt a periódust korábban már két válogatáslemez (The Best Of The Pogues, The Rest Of The Best) már kiválóan összefoglalta, sok ritkasággal, így ennek az újnak nehéz dolga van, főleg hogy csak szimpla CD. Lemaradnak például olyan slágerek, mint a sorlemezeken nem szereplő Yeah Yeah Yeah Yeah Yeah című retropopdal. De ami felkerül, az mind remekmű, legyen szó ír dalok feldolgozásáról (pl. a Dublinersszel közös The Irish Rover) vagy Shane kongeniális saját szerzeményeiről.

10/10